Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A fesztiválszezon közepén fura lehet a kijelentés, de a nyár legnagyobb hiánycikke Budapesten a jó koncert. Attól nagyvonalúan eltekintek, hogy mennyire tartottam érdekesnek a Volt és a Balaton Sound idei felhozatalát, mert a panaszomnak az a lényege, hogy a fesztiválkoncertek nagyon ritkán teljes értékű koncertek. Amik korán vannak, azokra nem lehet annyira ráhangolódni, a headlinerek alatt a legtöbb ember már tökrészeg, és úgy általában nagyon kevés olyan fesztiválos koncert létezik, ami ne csúszna át inkább a buli kategóriába. Ezért is örültem nagyon, hogy végül tavaszról nyárra tolódott a tavalyi év egyik legjobb lemezét nagyjából titokban elkészítő Acid koncertje, mert így nem is lehetett kérdés, hogy megnézem Adam Freelandet és egészen meglepő felállású zenekarát. (A kép nem a helyszínen készült.)
Kicsit vissza is jött, miért is olyan jó valójában koncertre járni: előtte beülni valahova enni, kényelemesen odaérve az A38-ra elkortyolgatni egy sportfröccsöt a teraszon, beszélgetni kicsit a nem túl közeli ismerősökkel, majd el is kezdődhet az általában másfél órányi figyelem, amit maximum pár “hú ez tök jó/hát ez elég lapos eddig” beszélgetés, és nyilván néhány pisiszünet szakíthat félbe.
Mondjuk az ideális koncerthez nem árt ideális zene sem, szerencsére az Acid erre épp megfelelő: a Thom Yorke és a késői Radiohead munkásságából jó nagy kanállal merítő zenekarnak már az első hangjai megölik a nyáron kötelező “love, sunshine, happiness” életérzést, a zenének pedig csak az ad valami emberközeli hangnemet, hogy Freeland rideg hangmintáira és Steve Nalepa minimalista ütemeire a civilben akusztikus gitáron szívhez szóló dalokat író RY X énekel. Bár lemezen nem tűnik fel, de igazából ez adja meg a zenekar ízét is. Mivel erre a zenére a legtöbben inkább szenvtelenül szeretik előadni a művészt, de RY X nem tudta és nem is akarta levetkőzni a gyökereit, amitől olyan a végeredmény, mint egy intim egymást ölelgetős fellépés, amit utólag nagyon szétsavaztak.
A felesleges barátkozást szinte teljesen kihagyó koncert végül egy órás volt, ami egyrészt teljesen érhető az tekintve, hogy az egész életművük is összesen annyiból áll eddig, másrészt indokolt is, mert mégiscsak négy férfit láthattunk a színpadon, akik mögé általában szép dolgokat vetítettek, miközben az egyikük visszhangosítva kántált pár dallamot. Bár végül a teljes katarzis a várakozásoknak megfelelően elmaradt, az Acidnek sikerült pár fokkal lehűtenie Budapestet egy órára, én pedig nagyon örültem neki, hogy mivel ez egy rendes koncert, nem hajnalban fogok hazaérni ki tudja milyen állapotban.
