Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Három év telt el a legutolsó Fear Factory-nagylemez, a The Industrialist óta, és pár napja meg is érkezett a folytatás, ami egyfajta jubileuminak is tekinthető, hisz a Genexus című album a tizedik nagylemeze a csapatnak és pontosan húsz évvel jelent meg a Demanufacture után, ami a FF Birodalom kvintesszenciája a mai napig is.
A csapat egészen újszerű dologgal rukkolt elő annak idején, amikor a mechanikus és staccatós riffeléseket indusztriális samplerekkel turbózták fel, illetve a frontember nem csak hörgött és üvöltött, hanem dallamosan is énekelt. A Demanufacture lemezükkel kvázi az egész majomcore előfutárai lettek százakat, sőt ezreket sodorva az uncoolság gyötrelmes útjára később, míg ők próbáltak mindig is a felsőbb ligában maradni, több-kevesebb sikerrel. Pár éve odáig jutottak ők is, hogy a zenéjük helyett leginkább a zenekari tagok kirúgásáról (ráadásul a két alaptag, Herrera dobos és Wolbers basszusgitáros távozott), pereskedésről, mellékprojectekről, dobgépekről szóltak a hírek róluk. Aztán egyszer csak jött a nagy összeborulás (Bell énekes és Dino Cazares gitáros) új ritmusszekcióval és a visszatérőnek szánt Mechanize, majd annak folytatása a The Industrialist albummal világot ugyan nem váltottak, viszont azt szépen körbeturnézták vele, hadd lássa mindenki, hogy élnek és virulnak.
A mostani Genexus (a ’genesis’ és ’nexus’ szavak parádés összevonásából jött ez ki) az előző két lemezhez képest sokkal jobb, összeszedettebb, noha a még korábbi lemezeikből merítettek hozzá ihletet, vagyis a legjobb helyről loptak. A Demanufacture-Obsolete-Digimortal hatásokat nehéz is lenne letagadniuk, de a jubileum miatt még akár magyarázat is lehet, hogy miért azt hallunk a lemezen, amit. Most is vannak énekelhető és ragadós refrének, dobkalapálás, reszelés, zúzda, azaz amiről eddig is ismerni lehetett a csapatot. Burton C. Bell éneke sem változott jottányit sem, de személy szerint nekem ő az egyik kedvenc énekesem, ami túl sok mindent elárulhat az olvasónak a lelkivilágomról. Így engem nem különösebben zavarnak azok a vélemények, sőt, akár el is fogadom, hogy ’még az is jobb koncert lenne, ha nem énekelne az énekes, csak ne gajdolna annyira hamisan’. Tudom, hogy ilyen, viszont koncerten úgyse hallom mindennap, így nem zavar ez az egész.
A legnagyobb bajom az egész lemezzel, hogy ennyi album és ennyi év után, még mindig túl bátortalanul nyúlnak a samplerekhez. Amikor a két remix albumot megjelentették (és eleve bátran felvállalták, hogy a metalt keverik az elektróval) én nagyon bíztam benne, hogy ez jó löket lesz ahhoz, hogy a rendes nagylemezeiken is még merészebben kísérletezni fognak. Egyelőre a Genexuson is csak a biztonsági járat hallható, pedig ha egy Korn mert a skrillexes bagázzsal egy jó erőset lépni, akkor a Fear Factorynál szinte kötelező lenne egy ilyen vagy ehhez hasonló kollaboráció.
E fentieket csakis azért merészelem leírni, mert a Genexus ténylegesen egy felszálló ágban lévő zenekart mutat, ám ugyanúgy magán viseli a korábban is jellemzően csak leheletfinom változtatási kényszert. Senki nem várja el, hogy gitárszólók legyenek, de az a műfaj, aminek az úttörői voltak, 20 év elteltével némi változatosságot azért mutathatnának a zenészek. Mikroszkóppal ez tetten érhető például a sima CD-s változat záró tételében (Expiration Date) ahol az énekes eltévesztette az ajtót és a saját projectje (Ascension Of Watchers) helyett a Félelemgyárba nyitott be, illetve a samplerek tekintetében, de ezekből dupla annyit kellene használni legalább.
És hogy milyen a lemez valójában? A kezdő dal egy az egyben a Demanufacture kezdése is lehetne kis túlzással, az utána jövő tételek sem véletlenül jelentek meg előzetesként az elmúlt hetekben: itt jönnek ki a legjobban a zúzás – éteri refrénkombinálások, ami a tényleges védjegye a csapatnak. Az album második fele még kevesebb izgalmat tartogat az eddigiekhez képest is. Tényleg a fentebb említett három lemezből lett összegyúrva minden, ami egyrészt uncsi, másrészt mégiscsak a legsikeresebb dolgaikból merítettek. Objektíve ez a lemez nálam most, annak ellenére, hogy a Replicával ismertem meg a metalzenét, tehát orrvérzésig rajonganom kellene: 3,5 az 5-ből.
A teljes lemez hivatalosan meghallgatható:
