Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lombi bácsinak láthatóan nem volt túl jó kedve az öltözőben. A pletykák szerint azért, mert Araya épp aznap nyilatkozott róla olyan dolgokat, amelyek nem tüntetik fel valami jó színben. Állítólag három évig nem írt alá valami szerződést, meg hasonló hülyeségek, de ezeknek egyébként sincs semmi közük magához a zenéhez, ezért nem is foglalkozunk velük. A Philm viszont saját jogán is kitűnő zenekar, ahogy ezt tegnap megtudhattuk.
Persze Lombardoról első körben mindenkinek az Angel of Death duplázós kiállása jut eszébe, meg a Seasons In The Abyss pörgetései. Sokat veszítenek, akik ennél le is ragadnak kényelmesen, és nap mint nap Los Angeles felé fordított imaszőnyegen mantrázzák, hogy térjen vissza. Ugyanis ha csak a Slayeren kívüli munkásságát nézzük, már azok alapján is legenda kellene legyen a faszi. A jobb ízlésű metálosok, tehát azok, akik olyan zenekarokért rajonganak mint én, mind egyetértenek abban, hogy a Grip Inc. volt minden idők legméltatlanabbul alulértékelt metálzenekara. Emellett a referencialistán ott van a Mike Patton és Buzz Osbourne társaságában elkövetett Fantomas, mellé még a Testament egyik legjobb lemezének feldobolása, meg egy kis Apocalyptica, csak az íze kedvéért. És néhány éve cikkünk tárgya, a Philm is.
A tavaly második lemezét kiadó társulást a koncert napjáig csak névről ismertem, azaz sehogy. A koncert előtti délutánon azért belehallgattam két-három dalba, és abban a pillanatban meg is bántam, hogy eddig nem figyeltem oda rájuk. A helyszínen háromnegyed nyolc körül még igencsak gyászosan festett a helyzet, nemigen szállingóztak az emberek, de aztán egész szépen megtelt a terem, erős félház biztosan megvolt, ha valakit ez érdekel. Az persze kérdés, hogy hányan érdeklődnek ténylegesen a zenekar iránt, és hányan jönnek azért, hogy a legenda urat lássák kísérőzenészei társaságában, de végeredményben ez nem számít, a lényeg, hogy ott voltak.
A színpadkép érdekesen festett, Lombardo dobszerkója elöl, középen foglalt helyet. Mondjuk valahol ez érthető,
hiszen ő a húzónév, és szinte frontemberi szerepet kapott dobosként, a koncert látogatói pedig ezúttal tényleg megkapták, amit a programfüzet ígért, hiszen nem mindennap lehet egy ilyen múltú arcot szinte kartávolságról figyelni. Volt is mit, hiszen természetesen a nevéhez méltón játszott egész este. Sokszor láttam már élőben, de mindig élmény, nagyon kevés ilyen szenvedéllyel játszó, őserejű dobos szaladgál úgy általában a zene világában. Nem is nagyon szokták vagdosni a sávjait lemezen, de ne ízetlenkedjünk itt mások kárára. A Philm ugyanakkor messze nem csak róla szól. Gerry Nestler gitáros-énekes már a beálláson olyan hangzást produkált, hogy a mellkasom behorpadt tőle, gondoltam, ha ez így lesz a koncerten is, akkor mostantól tényleg csak a bal fülemmel fogom hallani a telefont. Szerencsére a megszólalás végül kifogástalan volt, maga a zene pedig egy olyan őrült katyvasz, amit nagyon nehezen tudnék cimkézni. És mennyire örülök ennek!
A Philmnek van bátorsága bevállalni azt, hogy ne nagyon foglalkozzanak a saját elképzeléseiken kívül mással.
Első hallásra olyan is, mintha csak a maguk szórakoztatására játszanák épp, ami eszükbe jut. Nevezhetnénk persze öncélúnak a dolgot, de ez a kitétel igazából egy elég gyenge kifogás arra, amikor valamit nincs türelmed kiismerni, vagy csak fáradt vagy a megfejtéshez aznap, és inkább azt a jó kis három akkordot, meg a kétszavas refrént akarod hallani. Mindenesetre, ha ezen az akadályon túljutsz, a zene elkezdi meghálálni az erőfeszítéseidet, érdekes hangulatok és megoldások sora vár felfedezésre. Meglepően természetesen keverednek náluk a metálos, néhol egészen thrashes riffek és tempók a hangulatos, jazzes betétekkel, de csak azért, hogy utána átváltsanak valami punk/hardcore ízű témába. Nem egy slágerzene, az biztos, bevallom, nem is tudtam még maradéktalanul befogadni az egészet a szinte teljesen ismeretlen dalokkal.
Nem lenne egyszerű a dolgom, ha másoknak is kedvet szeretnék csinálni a Philm hallgatásához, mert nem határolható be könnyen a zene. Nem ilyenes, nem olyanos, egyszerűen ennek a három embernek a világa amelyben a tagok mindenféle hatása keveredik. Nyomokban emlékeztet persze a Fantomasra, itt-ott a Grip Inc. kísérletezősebb dalai is eszembe jutottak. Máskor a legalábbis mentalitásban rokon Dodheimsgard sejlett
fel lelki szemeim előtt, holott teljesen biztos vagyok abban, hogy ők maguk sosem hallottak még a norvég elmebetegekről. Néhol pedig, nem vicc, az Ős-Bikini, vagy a Jesus Lizard neve is beugrott. Akinek bármelyik itt felsorolt banda szimpatikus, máris tehet egy próbát.
Mivel még csak ismerkedünk, a magam részéről óvatosan bókolok, de első találkozásunk alapján a Philm az
egyik legjobb dolog, ami a tágabban értelmezett rockzenében történt az utóbbi években. Szóval tőlem Lombardo akár vissza se menjen többet a Slayerbe, így legalább Paul Bostaphnak is van állása, ő meg nyugodtan formabonthat tovább akár hatvan évesen is. Megvettek kilóra.
(Fotó: A szerző szar képe, de legalább a helyszínen készült.)
