Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Idén huszonötödik szülinapját ünnepli a Quimby, ebből az alkalomból pedig Kiss Tibiék felkértek tizenhat, általuk izgalmasnak tartott előadót és zenekart, hogy dolgozzák fel egy-egy dalukat. Az eredmény a nemrég Tükröm, tükröm címmel megjelent album, amit most jól kielemzünk. Sőt mi több, négy közreműködő előadó mesél is nekünk a dologról, nevezetesen Vitáris Iván és Bérczesi Robi, az Ivan & the Parazol és a hiperkarma frontemberei, valamint Ian Siegal blues-zenész és Rostás Mihály a Romengóból.
Hogy legyen miről beszélni, itt is van rögtön az album, és miközben a Tudósok elkezdi a közmunkássá lett Karcsi történetét, azt rögtön el kell mondani, hogy ez a dolog érett már. A Quimby végülis az utóbbi bő két évtizedben elég nagy nyomot hagyott maga után előbb a magyar undergroundban, aztán a magyar popkultúrában. Furcsa talán csak azért lehet, mert egyrészt még mindig eléggé aktívak, másrészt pedig nem alulról szerveződött, hanem az ő felkérésükre készült el az album. Ezzel együtt valószínű, hogy előbb-utóbb magától is létrejött volna, elég sok hazai zenekarnak jelenthet annyit a Quimby, hogy fel akarjon dolgozni tőlük egy számot. Nézzük is meg, mit mondanak a Quimby-hez fűződő kapcsolatukról az általunk megkérdezett előadók.
Milyen emlékeitek vannak a Quimby-vel kapcsolatban?
Vitáris Iván (Ivan & the Parazol)
Már akkor megtöltötték a Sportarénát, amikor mi még csak a gimi padjait koptattuk. Örök példa arra a zenekar, hogy rengeteg munkát belefektetve nagyon messze el lehet jutni. Párszor játszottunk is velük együtt, nagyon jófejek voltak velünk.
Ian Siegal
Főleg a Tiborral és Liviussal közös utazásokra emlékszem. A Braindogs zenekarral turnéztunk, és sikoltozó lányok lökdöstek arrébb engem, hogy odaférjenek hozzájuk. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire híresek ők Magyarországon. Aztán arra is emlékszem, hogy mikor Londonban koncerteztek, kábé az összes angliai magyar ott volt a közönségben. Na meg arra, hogy a backstage-ből láttam, ahogy elképesztően sok ember előtt játszanak a Szigeten.
Bérczesi Robi (hiperkarma)
A 2000-es évek elején rengeteg időt töltöttem Tibivel, egy bandában lógtunk. A legfontosabb közös nevezőnk a dalszerzés mellett a drogozás volt, amit ő egy idő után abba akart hagyni és úgy döntött, hogy elvonóra megy. Ez így is történt, én meg éppen ekkortól merültem bele csak igazán a sűrűjébe a drogoknak. Mire visszajött a rehabról, addigra én már egy másik galaxisban éltem, úgyhogy természetes volt, hogy attól kezdve már nem sokat találkoztunk, de az a néhány együtt átbulizott év mindig is kedves emlék marad számomra.
Rostás Mihály (Romengo)
A Romengo 2014-ben találkozott először személyesen a Quimby tagjaival a Müpában, ahol egy közös műsorban szerepeltünk, Marton László Távolodó rendezésében. Nagy felfedezés volt ez nekünk és megtisztelő is, hogy egy színpadon lehettünk velük. Szerintem kölcsönösen kialakult a szimpátia a két zenekar között. Nem tudom, hogy ők hallottak-e rólunk előtte, mindenesetre mi ismertük őket hírből, ezért is volt nekünk megtisztelő a találkozás és a lehetőség.
Persze igazából akkor van értelme egy ilyen feldolgozáslemeznek, ha annál komolyabb célt is el tud érni, mint hogy az alkotók szereznek maguknak egy pár jó napot, és elvégeznek egy számukra izgalmas kísérletet. Mondjuk azt, hogy tetszik a közönségnek. Érdekes, hogy egy csomó közreműködő ezt úgy próbálta elérni, hogy a Quimby kevésbé ismert számait dolgozta fel. Ez talán olyan szempontból tűnhet logikus lépésnek, hogy ezeket könnyebb átcsomagolni új köntösbe, mert nincsenek annyira beépülve az emberek tudatába a quimby-s verzióban. Így került az albumra például a Béla húsországba, a Viharon túl, szélcsenden innen, az Aranykor, sőt, talán még a Bordély Boogie-t is ide lehet sorolni, bár az inkább csak régi, mint ismeretlen.
Nincs viszont Most múlik pontosan (ki nyúlna még hozzá a Csík zenekar és a többiek után?), Ajjajjaj, Sehol se talállak, Kivándorló Blues, Magam adom, vagy mondjuk Halleluja. Szóval a legnagyobb slágerek jelentős része hiányzik, de a lemez lefedi többé-kevésbé a zenekar egész életművét az első két angol nyelvű album, és a legújabb Kaktuszliget kivételével. A közreműködők tehát nem csak a régi dalokhoz nyúltak hozzá, hanem olyan, hat-hét éve megjelentekhez is, mint a Turning to the Blue, az Amit kergetek, vagy a Nice Day. Most pedig meséljen a négy előadónk arról, hogy ők mi alapján választottak.
Miért ezt a dalt dolgoztátok fel?
Vitáris Iván (Ivan & the Parazol) – The Silence of the Lamb – Kamikaze Bárány
Beke István, a billentyűsünk játszotta beállásokon mindig, néha rá is jammeltünk, így kézenfekvő volt, hogy ezt fogjuk megcsinálni.
Ian Siegal – Nice Day
Elsősorban azért választottam a Nice Day-t, mert imádom, de persze azért is, mert angol nyelvű a szövege.
Bérczesi Robi (hiperkarma) – Aranykor
Az Aranykor volt az első Quimby-dal, amelyik megtetszett. A Diligramm című lemezük egyik kevésbé ismert dala, bírtam benne a Beatles-es akkordváltásokat meg a nosztalgikus dalszöveget, ami most, az első meghallgatása óta eltelt majd' húsz év után nyert igazán értelmet.
Rostás Mihály (Romengo) – Autó egy szerpentinen
Rengeteg dalt hallgattunk meg a Quimby-től, és próbáltunk olyat választani, amelyikkel azt gondoltuk, hogy nem tudunk azonosulni, nem testhezálló számunkra, és nehezen indul be tőle a fantáziánk. Ez lett az Autó egy szerpentinen. Úgy próbáltuk átdolgozni, hogy benne maradjon a Quimby is, de ennél fontosabb volt, hogy a Romengót is beletegyük. Úgy, hogy az ne koppintás legyen, de nekünk is valami újat, szokatlant adjon.
Az album legnagyobb erénye az, hogy a Quimbytől egyébként teljesen szabad kezet kapó közreműködők abszolút a saját képükre formálták a dalokat, annyira, hogy sok megoldás akár az adott előadó saját repertoárjában is simán elférne. Totál el tudom például képzelni, ahogy Frenk egy füstös koncerten két saját szám között elénekli a nagyon hangulatosra sikerült Béla Húsországba-t. Többen annyira hozzányúltak az alapanyaghoz, hogy még új szöveget is írtak hozzá, vagy egy-két elemen kívül gyakorlatilag semmit nem őriztek meg azokból a jellegzetességekből, amik alapján az eredeti dalt fel lehetett ismerni.
Erre mindenképp a Tudósok munkája a legjobb példa, de mondjuk a Ferenczi György és a Rackajam, vagy az Ivan & the Parazol is abszolút új dalt csinált a sajátjából. Vagy ott van például a Blahaluisiana és a Zuboly, akik a szöveget megtartották, de annyira megváltoztatták a kíséretet, hogy szinte náluk is új dal született, ami tök jó, mert így például az egyik leggyengébb Quimby-szám, az Amit kergetek is érdekessé tudott válni. Vagy az Ék, akik a Legyen vörös refrénjét úgy változtatták meg, hogy az sokkal természetesebben hangozzon magyarul. De ezek csak kiragadott példák, tényleg nagyon durván változatos a Tükröm, tükröm, és sok ilyen kis dolgot lehetne még kiemelni róla. Mielőtt pedig tovább mennénk, a megkérdezett előadóink visszatérnek, és elmondják, hogy ők hogyan dolgozták fel az általuk választott dalokat.
Hogyan zajlott az alkotói folyamat?
Vitáris Iván (Ivan & the Parazol) – The Silence of the Lamb – Kamikaze Bárány
Nagyon gyorsan ment. Ha jó a dal, mondhatni könnyű dolgod van vele, mert gyorsan át tud alakulni a kezeid alatt. Szerintem jól illik a mi világunkhoz.
Ian Siegal – Nice Day
Nagyon könnyen ment a dolog, mert olyan nagyszerű zenészekkel dolgoztam a dalon, akiket ismertem, és ők is jól ismertek engem. Szeretek gyorsan dolgozni, és lazán, spontán alakítani a dolgokat, úgyhogy egy este összeraktam zeneileg a dalt, aztán volt egy gyors próbánk, és utána fel is vettük. Ha jól emlékszem, a lemezen ez a második felvétel hallható.
Bérczesi Robi (hiperkarma) – Aranykor
Eredetileg egy akusztikusgitár-alapú, a hatvanas évek hippi-dalaira hajazó hangszerelést szerettem volna adni a dalnak, de a próbán elkezdtünk hülyéskedni mindenféle ritmusokkal, köztük azzal a régi rock'n'roll-t idéző, hungáriás grúvval, ami végülis a feldolgozásunk alapja lett.
Rostás Mihály (Romengo) – Autó egy szerpentinen
Mónival, az énekesünkkel ketten válogattunk a dalok között. Miután kiválasztottunk két dalt, átküldtük a többieknek is, hogy mit szólnak hozzájuk. A másik az Ajjajjaj volt. Megszavaztattuk a zenekart, aztán nagyjából kitaláltuk Mónival, hogy hogyan képzeljük a megvalósítást, és stúdióba mentünk. Ott már mindenki hozzátette a magáét, így lett belőle egy romengós Quimby-dal. Élveztük, ahogy egyre jobban felépült. Olyannyira épült, hogy legalább négy sávot töröltünk a végén, mert már soknak éreztük, le kellett tisztítani. Így sikerült, reméljük, hogy tetszik.
Ott hagytuk abba, hogy a Tükröm, tükröm borzasztóan változatos, a rengeteg különböző előadó miatt tényleg mindenféle stílus van rajta a cigányzenétől az elektrón át a Rolling Stones-féle rock and rollig (metál mondjuk nincs). Ez viszont nem biztos, hogy egy albumnak annyira jót tesz. Bár az jól látszik, hogy a dalok sorrendje tudatosan lett kialakítva, így gyakorlatilag különböző blokkok vannak a lemezen, és egymás után általában nem nagyon eltérő stílusú számok jönnek, ez azért mégsem teljesen olyan élmény, mint egy igazi album meghallgatása. Inkább olyan talán, mintha rádiót hallgatna az ember – bár az biztos, hogy ennyire változatos zenét játszó rádió nincs ma Magyarországon, maximum a neten. Mindenesetre az az igazság, hogy egyben végighallgatni az albumot így nem annyira szórakoztató, sőt, inkább kicsit fárasztó.
És a változatosság azt sem jelenti, hogy mindegyik szám jó lenne. Szerintem míg mondjuk az Aranykor nagyon jó, a Haverom a JJ Cale legalább annyira rossz a lemezre került verzióban (meg mondjuk amúgy is). És nem hiszem, hogy akár csak egy olyan is lesz, ami a célközönség minden tagjának tetszik. Amit persze önmagában is nehéz meghatározni, de legyen mondjuk a Quimby-rajongók csoportja. Közöttük lesznek olyanok bőven, akik úgy érzik majd, hogy kiherélték jó néhány kedves dalukat, egy-két megoldásnál talán még mérgesek is lesznek.
De azt gondolom, hogy összességében tetszeni fog nekik a Tükröm, tükröm, és így azt mondhatjuk, hogy simán van értelme azon túl is, hogy a készítőknek ez egy jó buli volt. A lemezbe ugyanis tényleg tettek bele annyit a közreműködő előadók, hogy az érdekes, sőt, értékes legyen önmagában is, és olyan finomságokat rejt, amit csak többszöri hallgatás után fedez fel az ember. Még akkor is, ha harmadszorra már csak a lemez neki tetsző felét hallgatja meg.
