Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alaposan megváltozott a szegedi Deja Vu Fesztivál az előző évekhez képest. Három év után új helyen rendezték meg, egy nappal rövidebb lett, más számok viszont növekedtek: jóval több külföldi fellépőt hívtak, több bulihelyszínt, étel- és italstandot állítottak fel, és bár az időjárás nem volt a legjobb, úgy tűnt, jóval nagyobb létszámú közönség bulizott péntek délutántól hétfő hajnalig, mint mondjuk tavaly. A programból szinte teljesen kikopott a nyolcvanas évek, a kilencvenesek és az ezredforduló környéke dominált, abból is az, ami a slágerdiszkókban szólt annak idején. Volt Corona, Rednex, Dr. Alban, Fun Factory, meg még sokan, a közönséget pedig sem eső, sem sártenger, sem egy hosszú órákat késő fellépő nem tudta megzavarni a bulizásban. (Fotók: Deja Vu Fesztivál Facebook)
Pénteken úgy nézett ki a főprogram a nagyszínpadon, hogy Ice Mc, Corona, Kozmix, végül pedig Dr. Alban. Ez így elsőre egészen erősnek tűnik egy ilyen nosztalgiafesztiválra, a végeredmény mégis mást mutatott. Az már az előző években világossá vált, hogy a legtöbb előadótól nem érdemes teljes értékű koncertet várni, de amit ezen az estén a külföldiek összehoztak, az még így is megmosolyogtató volt. Ice MC és a Corona talán ketten együtt sem töltöttek egy órát a színpadon, és ez idő alatt sem csak a saját dalaikat adták elő. Előbbi a Coco Jumbóval, míg a Corona énekesnője Whitney Houston I Will Always Love You-jával próbálta kitölteni az időt a saját slágerek mellett. Ice MC esetében ebből kettő volt, az It's A Rainy Day és a Think About The Way, míg a Coronánál már három, a Baby Baby, a Try Me Out és a Rhythm Of The Night. Szerencsére közönségnek ezeknél nem is kellett több. Utánuk a Kozmix lépett fel, akik nélkül már nem lehet Deja Vu Fesztivált rendezni. Mindig az egyik legjobb hangulatú, legnagyobb buliját csinálják, simán lezenélik a körülöttük fellépő külföldieket. Most csak egy órát játszottak, pedig megy nekik akár két és fél is, ahogy azt volt alkalmuk a bunkó Gigi D'Agostinónak köszönhetően megmutatni már a Deja Vu-n. Lehet, hogy most sem ártott volna, ha maradnak még a színpadon, mert amit az este fő-főattrakciójának beharangozott Dr. Alban produkált, arra nem vagyok biztos, hogy bárkinek is szüksége volt. Egy dögunalmas, erőtlen, teljesen jelentéktelen koncertet hozott össze a fickó, akinek az összesen két darab slágerét, az It's My Life-ot és a Sing Hallelujah-t is sikerült úgy előadnia, mint aki közben azon gondolkozik, hogy miután letudta ezt a kényelmetlen izét, mit kell majd vennie reggel a sarki kisboltban. A koncert után arról lehetett hallani, hogy valami gondja volt, valamiért nem volt jó kedve, de hát ezt hadd ne vegyük már figyelembe egy szórakoztatóiparban dolgozó, abból élő ember esetében. Eközben, és az este további részében dj-k játszottak a másik két helyszínen, például Bárány Attila zenélt a Riska Beach nevű medencés színpadnál, és Náksi Attila is lejátszott néhány Soho Party-slágert a 90's Házibuli Aréna nevű helyen.
A szombati nap a fesztiválszervezők rémálmával kezdődött: délután Szegeden leszakadt az ég, az egész városban két és fél órán keresztül ömlött az eső, ami egy Tisza-parti strandra szervezett fesztivál esetében általában a sártenger formájában jelentkező végítéletet jelenti. Ennek ellenére a programokat nem törölték, bíztak a szervezők a közönségben, és úgy tűnt, jól tették. Este kilenckor már annyian voltak Szegedi Partfürdőn, mintha ez lett volna a leggondtalanabb nyáreste az egész évben. Rednex, C-Block és Fun Factory volt a nagyszínpad szombati főprogramja, előttük a Kerozin és a TNT lépett fel, az Ámokfutókat pedig átrakták az este legvégére. Bónuszként a szervezők még a következő napra meghirdetett holland producer-dj-t, Three Drives (On A Vinyl)-t is beállították a pultba, hogy ezen az estén is lejátszhassa egykori klubhimnuszát, a Greece 2000-öt. Az együttesek közül a Rednex hozta azt, amire számítani lehetett: kamuwestern countrydiscót, a színpadon sörrel, hegedűvel, csöcsös énekesnővel, bőrcsizmában és cowboykalapban ökörködve. Egy pillanatig sem vették magukat komolyan. Na jó, egyszer igen, de az a néhány percnyi Wish You Were Here járt az egyébként nagyon tisztességesen teljesítő énekesnőnek. Az utánuk következő C-Blockról már nehéz bármi jót is mondani: teljesen vérszegény, unalmas fellépés volt, amit jól jellemez, hogy legnagyobb slágerük, a So Strung Out egész egyszerűen lehalkult a végén. Mi mutatná ennél jobban, hogy a produkció összerakására nagyjából húsz percet szánhattak előzetesen? Ja, megvan: az irtózatosan szarul szóló, halálosan ciki zenei alapok. Az énekesnő azért néha próbálkozott, hangja is volt hozzá, de ez nem sokat javított az összképen. Nagyon rossz koncert volt. Ehhez képest a Fun Factory egy minden elemében tisztességes, jó hangulatú, valódi koncertet adott, amiben volt energia, voltak igazi eurodance-slágerek, humor, lazaság, sőt még önirónia is, ami ezen a szinten mindig nagy szó. A vége felé egy új számukat is előadták, megmutatva, hogy Toni Cottura a kilencvenes évek óta még mindig nagyon ért a pár évvel korábbi dance- és pophangzások másolásához. A közönség láthatóan imádta a koncertjüket, ami az egész fesztivál talán legjobbja volt. Az estét a nagyszínpadon az Ámokfutók, tehát Kozso és a csaja, Keira zárta, akik ugyanazt hozták, mint tavaly. Keira továbbra is mintha folyamatosan el akarná lopni a show-t Kozso elől, bár idén azért kevesebbet markolászta magát odalent, és most a szamuráj sem ölelgette zokogva a közönség tagjait az első sorokban. Hiába, az ember minden évben nem ünnepelheti meg, hogy újjászületett!
A másik két helyszínen az éjszaka során fellépett Sterbinszky és Slam Jr. is. Az idei fesztiválra meghirdetett hazai lemezlovasok közül a kilencvenes évek végén és kétezres évek elején messze ők voltak a legnagyobb nevek, mindketten karrierjük csúcsán jártak éppen, így tőlük valódi klasszikusokkal és a korszak kevésbé agyonjátszott gyöngyszemeivel teletűzdelt szettekre, és baromi jó hangulatra számítottam. Sterbinszky a tavalyi Deja Vu-n már megmutatta, hogy jól megy neki a dance-nosztalgia, hangulatában most is hozta az egy évvel ezelőtti buli szintjét, bár a klasszikusok ezúttal főként mai hangzású remixekben kerültek elő. Nagy bulit csinált, a közönség láthatóan imádta. Ezzel szemben Slam Jr.-tól, akinek konkrétan az 1999-es napfogyakozás napján, a legendás Flörtben, élőben felvett mixalbumának címe, a Strictly Trance Symphony virított a neve mellett a programfüzetben (jelezve, hogy mire lehet majd számítani) egyetlen klasszikus, korabeli trance- vagy house-tracket sem hallottam. Sem az említett mixalbumról, sem máshonnan. Nem is volt nagy buli a szettje alatt.
A vasárnap már csak egy szolid levezető napnak tűnt a meghirdetett fellépések alapján. A nagyszínpad programját lényegében a Brooklyn Bounce esti bulijára hegyezték ki. A másik két helyszín közül már csak a medencés működött, ott a Three Drives, vagyis Erik de Koning koraesti, hat órára meghirdetett szettje várta a bulizókat. Ő ezredforduló körüli eurotrance-számokat játszott, olyanokat, amikkel jellemzően együtt szólt máig egyetlen nagy slágere, a Greece 2000 is annak idején Ibiza klubjaiban, vagy éppen idehaza, mondjuk a Palace-ban vagy a Flörtben. Két órás szettjére viszont alig száz ember bulizott a medence környékén, pedig a nagyszínpadon, vagy egy szerencsésebb időpontban egészen biztos, hogy jóval nagyobb sikere lehetett volna.
A szombati özönvizet követően valószínűleg a szervezők sem gondolták, hogy annál nagyobb parában is lesz még részük, pedig lett. A Deja Vu eddig sem arról volt híres, hogy a koncertek pontosan kezdődnének, és akkor még finoman fogalmaztam, de hát a nagy nosztalgiázásban ez általában senkit sem zavart. Olyanra viszont, hogy egy fellépőre egy szegedi fesztiválon három és fél órát kelljen várnia a közönségnek, miközben a színpadon egyetlen dj próbálja tartani bennük a lelket, az elmúlt 15 évből nem emlékszem. Merthogy a Brooklyn Bounce este kilenc helyett végül hajnal fél egy (!) után lépett a színpadra, addig pedig (most jön az igazi brutál!) DJ Dominique játszott, három és fél órán keresztül. Aki hallotta már valaha Várkonyi Attilát dj-zni, az pontosan tudja, ez mit jelent. Nehéz lenne megsaccolni, hogy ez idő alatt a beszéd volt-e több, vagy a zene, és hosszú sorokon keresztül lehetne Dominique-ot cikizni, mint dj, de a helyzet az, hogy színpad elé összesereglett tömeg nagy részét ott tudta tartani kilenctől hajnal fél egyig, úgy, hogy vasárnap este volt, másnap munkanap, és a szervezők sokáig a Brooklyn Bounce késésének lehetetlen helyzete miatt (részletek itt) még csak azt sem tudták megmondani a közönségnek, hogy pontosan mikor számíthatnak az utolsó sztárfellépőre. Szóval én őszintén remélem, hogy soha az életben nem kell még egyszer több mint három órán át Dominique-ot hallgatnom, de a vasárnapi produkciójáért jár neki az elismerés.
Fél egy után aztán megérkezett a Brooklyn Bounce, akiket nem zavart, hogy Dominique képes volt Charlie Könnyű álmot hozzon az éj (!!!) című számával zárni a szettjét és átadni nekik a színpadot, azonnal belekezdtek a veretésbe. Fellépésük legjobban a tavaly meglepően jól sikerült Alice DJ-produkcióra emlékeztetett, alapvetően egy dj-szett volt (DJ Bonebreaker) egy elég karizmatikus MC-vel (Diablo), a saját számok köré pedig mindenféle klasszikus dance track remixeit, mashupjait pakolták a Reel 2 Real-től kezdve a Prodigyn és a Faithlessen át a Culture Beatig és a Scooterig. Természetesen a lehető legdöngölésebb, prosztódiszkó alapokon. Aki énekesnőre, klasszikus koncertre, komoly látványra vagy hasonlókra számított, az valószínűleg csalódott, ám aki csak bulizni akart és tudja, hogy miről szólnak általában a fesztiválok nagyszínpados dj-szettjei, az valószínűleg ennél többet nem is várt. És nyugodjon meg mindenki: jelentősen másabb akkor sem lett volna az összkép, ha szerencsétleneknek nem veszik el az összes poggyászuk a bécsi reptéren.
Nyilván lesznek, akik szerint a korábbi helyszínen az előző három Deja Vu Fesztivál sokkal jobb volt, mint az idei (régen mindig minden, ugye), de a helyzet az, hogy az idén minden téren előnyére változott a fesztivál. A több helyszín és a több külföldi fellépő mellett az előző éveknél jóval színvonalasabb étel- és italstandokat lehetett találni, így már tisztességes, finom ennivalót is lehetett kapni, és italért sem kellett félórákat sorban állni. Emellett a Szegedi Partfürdő mosdóinak köszönhetően a Deja Vu Fesztivál eddig minden évben visszatérő problémája, a legalább alap szinten elviselhető mellékhelyiségek hiánya is megoldódott. A koncertek, fellépések színpadképeit még lehetne csiszolni, hiszen a mindenki mögé beszaladgáló instant táncoslányok főként csak humorforrásként tudtak szolgálni, valódi szórakoztató értékük nem nagyon volt. Az viszont jó irány, hogy a szervezők idén például már egészen hatásos, saját készítésű intrókkal vezették fel az egyes fellépőket. Az továbbra is jól látható, hogy bár a kilencvenes évek zeneileg nyilvánvalóan sokkal többről szólt, mint amit ez a fesztivál képvisel, erre a fajta diszkónosztalgiára van igény. Néhány évig még mindenképpen, aztán majd amikor ez a generáció is végképp kiöregszik a fesztiválozásból, akkor kíváncsi leszek, kiket fognak hívni a szervezők a kétezres évekből.
