Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mielőtt jönne az uborkaszezon és beindul a meggyszedés 130 forint/kg átvételi áron, íme öt friss lemez kritikája. Ahogy az általában lenni szokott ismét nagy a szórás a pontszámokat illetően, és most kivételesen a Volbeat kapta a legkevesebbet a Vektor pedig a legtöbbet, teljesen megérdemelten. Menjetek inkább a kertbe, heverésszetek egy fa árnyéka alatt valami jó könyvvel és hallgassátok közben az alábbi zenék közül azt, amelyik szimpatikus.
Katatonia – The Fall Of Hearts
(Peaceville Records)
Amikor egy zenekar azzal vezeti fel a lemezét, hogy ez egy életmű összegzése, és minden benne van, amiben a zenekar valaha jó volt, az éppen úgy jelenthet jót, mint rosszat. Olyankor jelent rosszat, amikor ez egy kamu, és csak rutinmunkát kapunk. A Katatonia valamelyest belefutott ebbe. Mert bár igaz, hogy minden benne van, amiben eddig jók voltak (szép dallamok, borongós hangulat, változatos zene), de elővettek olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, mert nem elég jók benne (opethes progresszívkodás, sok-sok jazz), mindeközben pedig egyszerűen nem elég izgalmas, magyarán rutinból és kicsit matekosan van összerakva. Nem rossz a The Fall Of Hearts, sőt aki először hallja a zenekart, annak akár sokkal többet is jelent ez a zene, de ha igazán tudni akarja valaki, hogy mitől is meghatározó zenekar a Katatonia, annak odaadnék egy régi hátborzongató lemezt (Brave Murder Day), és egy modernebb újat (The Great Cold Distance). Úgy nem csak lenne kellő merítés, hanem még hatásosabb és kreatívabb zenét is hallhat. 3/5 (dj)
Massive Attack - Ritual Spirit
(Virgin)
A trip-hop keresztapjának is nevezett Massive Attack elég viszontagságos múltat tudhat maga mögött, aminek véletlenül sem kezdek a taglalásába. A hosszú kihagyás után előizzadt, elég megosztóra sikeredett legutóbbi Heligoland óta is eltelt újabb hat év míg megérkezett ez a négy dalos életjel. A szerzőlistát böngészve Del Naja mellől ismét eltűntek a régi társak, és most Euan Dickinson aktívkodik vele, akivel az utóbbi időben filmzenéiket készített. Ő viszont olyannyira, hogy rögtön a kezdő Dead Editors a The UK Gold soundtrackjukról lett átmentve, igaz, rákerült egy jóféle rappelés Roots Manuvától. Nagy kérdés volt, hogy az új lemezre valóban sikerül-e visszarángatni az azóta szólóban kiterjedt és változatos diszkográfiát maga mögött tudó Trickyt. Ugyan az album még sehol, de Adrian Thaws már most tiszteletét teszi, méghozzá együtt vokalizál magával 3D-vel. Jutott még szerep a skóciai fiatalokból álló Young Fathers hip-hop kollektívának is, a kedvencem viszont nem hozzájuk, hanem egy soul énekes, Azekel vendégszerepléséhez fűződik. Vele készült a lenyűgöző címadó dal, amely világzenének is beillik. Az a helyzet, hogy hangulatilag mindegyik tétel nagyon erős, ha ehhez hasonlókból sikerül összerakni egy albumravalót, akkor egy rossz szavam sem lesz. 4/5 (herma)
Suede - Night Thoughts
(Suede Ltd.)
Az alternatív rockot játszó Suede hatalmas sikertörténetnek indult, rögtön a karrierjük elején kikiáltották őket „Britannia legjobb új csapatának”. Majd tíz éven át, öt nagylemezt elkészítve, jól futott a szekerük, hárommal egyenesen listavezetők lettek a szigetországban. Még az utolsó, A New Morning című is elég jó kritikákat kapott, ám a közönséget akkorra már nem érdekelték, no meg belső, személyi problémák is adódtak, így hát bedobták a törülközőt. Néhány éve újra összeálltak, és azóta 2013-ban jelentkeztek egy Bloodsports-ra keresztelt nagylemezzel. A zenéjük, korukhoz illően érettebb, komolyabb lett. Ennél az új albumnál is a legutóbbi lemez stílusát viszik tovább, ugyanúgy fele-fele arányban vannak a sodró lendületű, már-már hipnotikus, mégis slágeres dalok, illetve a kifejezetten komótos, szívszaggató szomorkodások. Őszintén, hangyányit sem változtattak a már bevált formulán, szerencsére mégsem zavaró az önismétlés, miután a számok piszok erősek. A jól elkülönülő, kerek dalok alapján meg nem mondanám, hogy konceptalbummal van dolgunk, amelyhez film is készült. A zene erősen magán viseli a new-wave / post-punk irányzat stílusjegyeit, a gitártémákról a U2-s The Edge játéka is beugrik. Brett Anderson énekes hangszínéről a mélyebb regiszterekben a placebós Brian Molko, az égbe szökő dallamoknál pedig az A-ha énekese, Morten Harket jutott eszembe. Nem mondom, a magas érzelmi töltés miatt könnyű rásütni a produkcióra, hogy pátoszos, érzelgős és giccses. Ám mivel annyira jólesik belemerülni, én inkább az érzékeny, szenvedélyes, tragikus jelzőket használnám. Jó szívvel ajánlom meghallgatásra, különösen a legutóbbi U2-album rajongóinak, hogy hallják, gyerekdalok helyett ilyeneket is lehet írni, amikor középkorú az ember. 3.5/5 (herma)
Vektor – Terminal Redux
(Earache Records)
Nem az a legnagyobb bajom a mai metálzenével, hogy önismétlő, hanem inkább az, hogy minőségileg is alig akad olyan zene, ami kiugró lenne. Amikor pedig a minőség és az eredetiség találkozik, akkor túlzásba tudom vinni a lelkesedést. Az a gyanúm, hogy ez vár a Terminal Reduxra. Az amerikai Vektor eddigi lemezeit nem hallottam, nyilván lehet, hogy már korábban meg kellett volna lepnie, hogy van ilyen, de ez mindegy is, kötve hiszem, hogy ez az album ettől bármit változna a szememben. A komplex death/black/thrash vegyülettel támadó társaság megdöbbentő erejű zenét rakott össze. Nyilván vannak hatások, a logó nem véletlenül hajaz például a Voivodra, ahogy a komplexitásban és a hangzásban is ott van Chuck Schuldiner és a Death szelleme, de a vegyület eredeti, jól működik. A minőségről pedig csak annyit, hogy a zenekar legfeljebb három percenként rak le az asztalra egy olyan riffet/szólót, amire más zenekar önmagában építene fel egy karriert. A sci-fi borítóval és a zenében is megjelenő földöntúli hangulattal pedig végérvényesen megvettek. 5/5 (dj)
Volbeat - Seal The Deal & Let’s Boogie
(Vertigo/Universal)
Az egyik lángolós kolléga azt mondta nekem a minap, hogy az új Volbeat geil. Akkor én megvédtem a lemezt, mert egy felületes és nem is teljes hallgatáson voltam túl, és én inkább slágeresnek gondoltam, amit hallok. Azóta már átrágtam magam az egészen, és hervasztó az eredmény. Tök nélküli rockdalocskák szólnak, szinte végig egy tempóban, és indokolatlanul hosszan. A zenekarfőnök Michael Poulsen persze továbbra is tehetséges dalszerző, de olyan dinamikátlan, és egysíkú ez a lemez, hogy konkrétan nem hiszem el, hogy valaki nem figyelmeztette. Persze, belülről akár jónak is ítélhet mindent, de egy külső fül erre kapásból rávágja, hogy tekerjetek már párszor nagyobb tempóra, és vegyetek el legalább négy dalt belőle, és akkor egy kompakt slágermetál lemez lesz belőle. A Volbeat nagyon népszerű most (Európában, Amerikában), és nem indokolatlanul, de lassan kifogy belőlük a kreatív szufla. Poulsen szimpatikus személyisége, vitathatatlan dallamérzéke egyszerűen nem elég ahhoz, hogy a lendületben tartsa a zenéjét. Garantáltan népszerű lemez lesz, de érdemtelenül. 2,5/5 (dj)
