Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sia fellépése már az idei Sziget harmadik teltházas napját hozta, aki aztán színházat varázsolt a nagyszínpadra ahelyett, hogy koncertet adott volna. Színpadiasságból a Kaiser Chiefsnél sem volt hiány, Noel Gallagher zenekara viszont abszolút sallangmentesen adott egy tök jó koncertet, sajnos méltatlanul kicsi közönség előtt. A Chvrches cukormázas szitipopja hosszú távon egy kicsit sok volt, a világzenei színpadon viszont megint elcsíptünk két nagyon jó bulit. Ilyen volt a Sziget fesztivál negyedik napja. (Sia-s nyitókép: Artlasso)
A Kaiser Chiefs tovább gyarapítja azoknak a gitárzenekaroknak a számát, akik tíz évvel ezelőtti sikereikre alapozva tudnak még felkerülni a Sziget programjára, amit azóta írtak, az pedig maximum átvezetés lehet egy koncerten a régi slágerek között. Ricky Wilson énekes mondjuk nagyon erősködött, hogy nemrég megjelent Parachutes című új számuk elképesztően jó, és a közönség is ugrált rá valamicskét, de azért az a helyzet, hogy csak a régi számok vitték el a koncertet, és a közönséget is ezek mozgatták meg igazán. Pedig annyit próbálkozni a tömeg felélénkítésével én még senkit nem láttam, mint Wilsont, aki gyakorlatilag folyamatosan hergelt, tapsoltatott, integettetett és skandáltatott, volt olyan, hogy percekig is, és úgy összességében annyi energiát várt el a közönségtől, amennyi a zenekarban nem mindig volt meg.
Fotók: Juhász Dorottya
Mondjuk benne azért igen, de hát ő egy olyan személyiség, aki láthatóan minden szemet magán akar tudni, és ezért rendszeresen nem is a közönség felé fordulva énekel, hanem a ráközelítő kamerába, de igazából ez nem is áll rosszul neki. Sőt, az ő személyisége nélkül sokkal rosszabb lett volna ez a koncert, és a folyamatos unszolásra azért a vége felé egyre jobban beindult a közönség is. A Kaiser Chiefsről az látszik, hogy küzd az ellenszélben a felszínen maradásért, és ahogy Wilson mondta, küzdeni fog továbbra is, bár az is valószínűnek tűnik, hogy nem a szintis új számaik fogják visszasodorni őket a mainstreambe. (má)
Ha a gitárzene haláláról valaki dokumentumfilmet szeretne forgatni, szívből tudom ajánlani neki, hogy szerezzen felvételeket a Sziget nagyszínpadának környékéről hétfő este mondjuk olyan hét és tíz óra között, és nézze meg rajta a Noel Gallagher's High Flying Birds koncertjét is. Azt fogja látni, hogy noha első alkalommal lépett fel Magyarországon az Oasis egyik alapköve, és elég jó időpontot is kapott, a koncert kezdetén kis túlzással többen állhattak sorba a Luminárium előtt, mint amennyien a nagyszínpadnál voltak. Ennek mondjuk megvolt az az előnye, hogy nagyon könnyen be lehetett menni a tömeg közepére, de ezen kívül végtelenül szomorú és érthetetlen volt. Pláne, ha hozzávesszük, hogy az emberek egy része csak azért állt ott, hogy jó helye legyen Sia-ra, és egészen elképesztő volt, hogy mikor vége lett a koncertnek, többen jöttek befelé a nézőtér elejére, mint ahányan kimentünk.
Fotó: Barakonyi Szabolcs/Index.hu
És ez nem csak azért szomorú, mert ennyire kevesen voltak kíváncsiak Gallagherre, hanem azért is, mert zenekarával az eddigi legjobb koncertet adta azok közül, amiket az idei Szigeten eddig láttam. És egyáltalán nem a külsőségek miatt, az énekes-gitáros néhány beszóláson kívül egyáltalán nem foglalkozott a közönséggel sem, ki is fejtette, hogy szerinte ennek a sok manírnak nincs semmi értelme, egy koncerten a zenének kell jónak lennie. Az pedig nagyon jó volt, és nem csak az Oasis-dalok, a későbbiek sem lógtak ki általában a műsorból, aminek csúcspontja valamikor a közepe táján lehetett, mikor a Champagne Supernova alatt pont úgy ment le a nap, hogy narancssárgára színezte a felhőket, ez pedig egészen különleges hangulatot teremtett. A koncert végén még persze elénekelte a közönség a Wonderwallt és a Don’t Look Back In Anger-t is Gallagherrel együtt, aki a maga módján örült ennek a visszafogott lelkesedésnek is, amit tegnap a Sziget közönségétől kaphatott. A fesztivál szervezői meg mindezt látva jövőre már valószínűleg áthozzák Nicky Romerot a Telekom Arénából, hogy elég nagy tömeg legyen a nagyszínpad előtt már a fél nyolcas sávban is. (má)
Az OTP Bank-A38 színpadot lassan át lehetne keresztelni Szauna sátorra, mégis szinte teljesen megtelt a skót szintipop trió, a Chvrches fellépésére. A tizennyolc évesnek is csak nehezen eladható, de valójában huszonnyolc éves Lauren Mayberry egy cuki, tini popsztárra emlékeztetett, mind hangban, mind megjelenésben, aki aranyosan ugrált a színpad egyik végétől a másikig, néha rávert párat a dobokra is, miközben kislányos hangon énekelt a gumicukor szintipop alapokra. Nyilván ízlés kérdése, de én úgy éreztem, hogy az énekesnő hangja pont egy kicsivel magasabb élőben, mint amit én hosszú távon szívesen hallgatnék, és a dalok is igencsak összefolytak számomra.
Fotó: Artlasso
Miközben érzem, hogy ezért a bandáért tinikoromban még odalettem volna, ám most már ezt nem mondhatnám. Szimpatikus volt viszont, hogy ebben a trióban nincsen egy fix felállás, a szintis is lehet énekes, és ez fordítva is igaz. A koncert felénél a banda egyik férfi tagja, Martin Doherty adta át a szintetizátort az énekesnőnek, aki ezt egy mikrofonnal viszonozta, hogy két számot ő is lenyomhasson. Ezek ugyan nem szóltak akkorát, de arra jók voltak, hogy kicsit megszakítsák a rövid ideig egyébként tök jó szintipopos álomvattacukrot. (hv)
A jó dolgokra várni kell, tartja a mondás, ám a Szigeten ez megdőlni látszik. Csak úgy, mint Rihanna, a fekete-fehér paróka mögé bújt Sia is megváratta a közönségét, hogy aztán az csalódottan távozzon. Vagy döbbenten. Adott egy nehéz időszakot is megélt negyvenes éveiben járó, viszonylag későn befutott énekesnő, mély, érzelmekre, függőségekre alapozó dalok, na meg egy nagy szörnyella paróka. Ebből már össze is jöhetett volna egy olyan koncert, ami hat is az emberre, nem csak úgy van. Csak hogy a későn befutott nőknél maradjunk, a Florence + the Machine tavalyi fellépése pont ilyen volt.
Fotó: Artlasso
Ehelyett egy jól kitalált, pontosan eljátszott színházi előadást kaptunk. Az énekesnő bevonult a színpad sarkába és onnan énekelt, amíg a kivetítőn végig felvételről mentek a számokra külön kitalált, színes háttérrel megvilágított kortárs koreográfiák, amelyeket a fekete-fehér parókás táncosok a színpadon is hellyel-közzel leutánoztak. A magnó minőségű énekhangban egy szál hiba nem volt, ahogy természetesen a lejátszott klipekben sem, és a zenekar sem tudott volna elrontani semmit, mivel nem is léteztek. Felvételről ment a zene is. Igazából az egész koncert legnagyobb hibája a hibátlansága volt, amivel olyan sterillé vált, hogy szinte YouTube-ról nézve is ugyanazt az élményt adta volna. Az énekesnő klipjeiben is gyakran szereplő, mindössze 13 éves Maddie Ziegler táncoslány szülei helyében pedig továbbra sem szívesen lennék. (hv)
Végre igazi táncos bulik is kikerekedtek a világzenei színpad környékén, mindjárt kettő is, egymás után. No nem olyanról van szó, amikor ezrek ugrálnak és tombolnak, az ilyesmik egészen mindennaposak a Szigeten (is); valódi, örömteli, mondhatni békebeli táncolásról beszélek, amolyan össznépi egymásra találásról. Az olasz Mau Mau fennállása 25 éve alatt nemhogy aktualitásából nem veszített, de szinte jottányit sem öregedtek. Még fizikailag is alig. 1997-ben az első Zene Ünnepén már koncerteztek a Mikszáth téren, az akkor még működő Tilos az Á előtt, a világzenei beavatásunkat megalapozva, és persze azóta a műfaj mélyére nézhettünk, energiájuk most is beszippantott. Egy lüktető-zakatoló, pardont, megtorpanást nem ismerő, kapacitást nem vesztő organikus egészként dolgoztak a fiúk, minden műfaji, felállásbeli és egyéb száraz megfejtés értelmét vesztette, maradt viszont velünk a végeérhetetlennek tetsző partiélvezet. (Nem tudom, megfigyelték-e, de mintha a bulikon nagyjából ugyanolyanná kevernék a basszust, morgó, torz és végsőkig feltolt rettenetté, ami elnyom és elfed szinte minden más hangot és hangszert, mindennemű zenekarnál. Ha eddig a zenék esetében uniformizálásról beszéltünk, most ugyanezt mondhatjuk a hangosítás kapcsán is. Úgy láttam, ez nem csak engem, de sokakat zavar, az előbb vázoltak mellett ráadásul mintha ez a basszushangzás át akarná rendezni a szívritmust is, pedig az remekül elvan a megszokott tempójában. Kérdeztem is erről az egyik színpadi szervezőt, aki azt válaszolta: pedig minden zenekar saját keverőssel dolgozik. Tehát mégis valamiféle trendről lehet szó.) (rm)
A másik remek táncpartit a Kolumbiából érkezett LA-33 szolgáltatta, egyet is kell értenem a Songlines szaklap ajánlásával, akik szerint ők a világ egyik legjobb bulizenekara. Első ránézésre ez a bogotai utcanevet viselő zenekar sima salsa bandának tűnik, és a megfejtést nem is valamiféle műfaji újításban találjuk, ha azt nem számítjuk, hogy minimum rocklendülettel tolják a nevezett latin muzsikát. Az egyik legnagyobb sikerüket, a Rózsaszín párduc zenéjének mambo változatát itt is elnyomták, de nem tűnt úgy mintha ettől jobban beizzott volna a hangulat, mert addigra már réges-rég a tetőfokon zajlottak az események. Annyira, hogy nem is esett jól lejönni onnan, kinek hiányzik bármi egyéb, ha ennyire kigömbölyödik és beforrósodik a légkör. Ritka telitalálat volt meghívni ezt a tizenkét tagú bandát, azt ezek után nem is kell részleteznem, hogy nem egyszerűen vérprofik, de a végsőkig lelkesek és jelen vannak minden rezdülésben. A közönség roppantul élvezte ezt a táncmulatságot, aki a környéken járt, nemigen bírt továbbmenni, a tér jócskán megtelt, de nem csak számszakilag – és most ne féljünk a nagy szavaktól: szívbéli békével, és valódi toleranciával. Az ilyesmiről beszélni politikai szócsépléssé szokott unalmasodni, de hétfőn este tisztán látszott, csak egy megfelelő bandát kell hozzá szerződtetni. (rm)
