Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Amikor Gerendai Károly interjút ad, időről időre előkerül az a gondolat, hogy mitől jobb a Sziget, mint a többi fesztivál. Ez legutóbb a múlt héten fordult elő, a választ pedig már megszokhattuk: a főszervező elsőként a Sziget sokszínűséget említette meg a megkülönböztető jegyek közül, ami szinte már közmondásosan elő szokott kerülni a legnagyobb hazai zenei rendezvény kapcsán. De mégis mi értelme van egy könnyűzenei fesztivált olyan szinten változatossá tenni, hogy klasszikus zene is legyen a kínálatában? Ez a poszt erre a kérdésre keresi a választ. (Fotók: Lengyel P. László)
A miértek előtt kezdjük ott, hogy egyáltalán hogyan kerül a klasszikus zene a Szigetre. Azt nyilván senki nem gondolja, hogy az idei, egyébként látogatórekordot jelentő embertömegnek akár csak egy töredéke is azután kezdett el ellenállhatatlan vágyat érezni a jegyvásárlásra, hogy végigböngészte a komolyzenei kínálatot. Természetesen Zsoldos Dávid sem hiszi ezt, aki a műfajnak otthont adó Fidelio Klasszikus, Opera és Jazz színpadért felel a fesztiválon, és aki először még az ezredfordulón szervezett komolyzenei programot a Szigetre.
„Magam sem tudom, miért, de a Pesti Est Színpad délutáni sávjába kért a Sziget egy kis komolyzenei betétet, mi ki is vittük, de elég nagy kudarc volt, körülbelül három-négy ember rugdosta összesen a sörösdobozokat a produkció alatt.” – emlékszik vissza a kezdetekre Zsoldos. A lelkesedése viszont megmaradt, és a következő évben Gryllus Samuval, utána pedig már nélküle évről-évre önálló klasszikus zenei programhelyszínt szervezett a Szigeten, amit a fesztivál pár évvel ezelőtti, gazdaságilag problémás időszakában összevontak ugyan a színház- és tánchelyszínnel, de tavaly óta ismét önállóan működik.
Méghozzá idén rezidens zenekarral (ami az Óbudai Danubia Zenekar), külföldi fellépőkkel és a Magyar Állami Operaházzal, de fellépett már itt Kocsis Zoltán és a Budapesti Fesztiválzenekar ütősszekciója is. Pedig ha ki kéne választani a klasszikus zene előadására legkevésbé alkalmas helyszínt, akkor egy nagyfesztivál nyitott színpada biztosan a versenyzők között lenne. A csend önmagában is a komolyzene része, egy fesztiválon pedig ilyen eleve nem létezik, sőt, olyan zajos a környezet, hogy intonálás közben alig hallja magát a zenész, az énekes. „Életem egyik legnagyobb szakmai hibája az volt, hogy még tizenvalahány éve egyszer azt gondoltam, hogy egy hárfaduó milyen jó program lenne, de aztán nem lehetett úgy hangosítani, hogy az bármi módon élvezhető legyen” – meséli Zsoldos.
A tapasztalat és a színvonal tehát adott, de odáig még mindig nem jutottunk el, hogy ez miért lenne érdekes bárkinek is, aki napijegyet vesz Rihannára. A fesztivál alatt többször is kinéztem a Fidelio színpadhoz, és úgy láttam, hogy leginkább azért, mert itt olyan interaktív és érdekes módon találkozhat a közönség a klasszikus zenével, ahogy máshol nem. Ez egy olyan különleges hely, ahol például a fellépő operaénekesekkel együtt énekel a közönség, akik időnként le is mennek a nézők közé, és egy-egy embernek éneklik el a szerelmes áriát, vagy táncolnak velük. Egy másik műsorban a fesztiválozók felmehetnek a színpadra, és kipróbálhatják, milyen élőben vezényelni egy zenekart, ami nagyon vicces dolog. Hajnal kettőtől pedig Mozart-, Haydn-, Handel- és Bach-adagiokat játszanak azoknak, akik már túl fáradtak vagy részegek ahhoz, hogy folytassák a bulit.
Az ehhez hasonló programok pedig látszólag vannak annyira egyediek, hogy érdekeljék a fesztiválozókat. Ezért volt az, hogy akármikor jártam a színpad környékén, mindig volt előtte több száz ember, és hajnalban is tele voltak a babzsákok a szép zenére vegetáló, nagyjából egy málnabokor életfunkcióit mutató emberekkel. „Azt gondolom, hogy a Mozarthoz hasonló nagy zsenik, ha jól tálalod őket, akkor el fogják magukat adni akár ötven év múlva is, a tizenévesnek, az ötévesnek, az ötvenévesnek egyaránt, mert egyszerűen jók.” – mondja Zsoldos, aki egyébként korábban DJ-ként is dolgozott. És az egyértelműnek is tűnik, hogy hiába válogatnának a szervezők az elmúlt évszázadok óriási terméséből, ha az előadásokat nem a Sziget közönségére szabnák, akkor könnyen kudarcba fulladhatna ez a kísérlet.
Ami elsősorban most sem gazdaságilag működik, a Szigetnek inkább imázserősítési szempontból értékes. Zsoldos szerint
„ez a Sziget luxusa, hogy elköltenek néhány tízmillió forintot olyan programhelyszínekre, amik önmagukban nem térülnek meg a jegyvásárlással, viszont egy olyan egzotikus, izgalmas hozzáadott értéket és ízt adnak a fesztiválnak, amit más nagyfesztiválok nem tudnak felmutatni."
Na meg persze ott van az a szempont, hogy talán a komolyzene népszerűségét is feljebb tudják piszkálni az ilyen kezdeményezések. „A fiatalok körében nagyon kevesen vannak, akiket érdekel a klasszikus zene, vagy a dzsessz, de azt hiszem, a Fidelio színpad elég jó reklám ezeknek a műfajoknak” – ezt már Rózsa Bence mondja, aki kint dolgozott a helyszínen, szereti a komolyzenét, és történetesen még fiatal is. Szerinte sokkal több van a klasszikus zenében, mint amennyi elsőre látszik, és rengetegen azért ábrándulnak ki belőle, mert rossznak élik meg az első találkozást vele, ami praktikusan akkor van, mikor a nagymama elrángatja őket még gyerekként az operába.
Ő mesélt a színpad talán legkülönlegesebb fellépőjéről is, aki nem más, mint Gabriel Prokofjev, a híres zeneszerző unokája. A Londonban született művész modern, az utcazenéből kiinduló megközelítéssel játszik klasszikus zenét, egészen pontosan egy elektronikus alapot ad egy vonósnégyes alá, miközben egy másik DJ hip-hop ütemeket kever a zenébe. Mindezzel pedig azt próbálja elérni, hogy egy kicsit szerethetőbbé tegye a klasszikus zenét azok számára is, akik egyébként szkeptikusan állnak hozzá.
Igazából erről szól ez a kezdeményezés, a Sziget viszonylag kis költségvetésű imázsépítésén túl. Azok a fiatalok, akik utoljára nagyjából akkor voltak bármilyen klasszikus zenei eseményen, amikor nyolcadikban az osztályfőnök elrángatta őket az operába, amit baromira utáltak, itt egészen más körülmények között valami új és tök pozitív élményt kapnak a klasszikus zenétől. Persze a fesztivál nagy koncertjeivel nem versenyezhet egy vonósnégyes, sőt, valószínűleg még a koncertek előtti auchanos iszogatással sem. Akik viszont egész héten kint vannak a Szigeten, szinte akaratlanul is belebotlanak a Fidelio színpad egyik programjába, és könnyen el tudom képzelni, hogy amikor hazamennek a fesztiválról, az elsők között mesélik el azt, hogy egy zenekart vezényeltek, egyszerűen azért, mert ez különlegesebb élmény, mint a huszadik hasonló koncert. És így még akkor is van értelme ennek az egésznek, ha a következő évben ugyanúgy egy perc klasszikus zenét sem hallgatnak, mint eddig. Ha pedig egy kicsit igen, akkor meg pláne.
