Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szeptember elseje az iskolakezdés és a második világháború kitörése mellett számos más dologról is nevezetes. Tibet autonóm státuszt kap Kínától, Katar bejelenti függetlenségét, megkezdődik a beszlani túszdráma. Mick Jonest kirúgják a Clashből, emellett első kislemezét adja ki a Generation X, első minialbumát a U2, valamint megszületik Johann Pachelbel zeneszerző.
Billy Idolról az MTV-n felnőtt generációnak valószínűleg olyan dalok ugranak be, mint a Rebel Yell, a White Wedding, vagy a Dancing With Myself. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy a Dancing With Myselfet eredetileg Idol Generation X nevű első zenekara játszotta lemezre. Billy korábban William Broad néven gitárosként riogatta az angol kispolgárokat Tony James basszusgitáros, John Towe dobos és egy Gene October nevű énekes társaságában, a Chelsea nevű punk csoportosulás soraiban. Pár koncert után aztán mindhárman otthagyták a bandát, hogy saját csapatot alapítsanak. Bevették Bob "Derwood" Andrewst gitárosnak, Billy frontemberré avanzsált, és megszületett a Generation X, amely egy 1965-ben kiadott szociológiai könyvről kapta a nevét. Pár hónappal és egy doboscserével később le is szerződtette őket a Chrysalis Records. Hiába, Angliában a hetvenes évek közepén nem nagyon lehetett úgy punkbandát alapítani, hogy valamilyen lemezkiadó ne botoljon belénk inkább előbb, mint utóbb. Boldog idők!
Az önmagukról elnevezett első lemez végül 1978 márciusában látott napvilágot. Mai füllel is kitűnő, tempós punk rockot tartalmaz, egyszerű, de emlékezetes dalokkal, dinamikus, pontos hangszeres játékkal, hangsúlyos basszussal. Utóbbi nem lehet véletlen, hiszen Tony James bőgős volt a dalszerzőpáros másik fele a főhős mellett. Mindazonáltal a Generation X sokat merített a hatvanas évek brit popzenéjéből, Idol meg már akkoriban is klasszisokkal jobb énekes volt, mint mondjuk Johnny Rotten: néhol olyan kidolgozott, többszólamú vokálokat hallhatunk, amelyekről simán eszünkbe juthat a korabeli Police is. Ráadásul nem nagyon tartották magukat mereven a punk játékszabályokhoz, felléptek például a Top of the Pops című tévéműsorban, ami körülbelül olyan, mintha jövőre a Rózsaszín Pitbull vagy a PiCsa jelentkezne a Dal 2017-be. Nem sokkal később már a zenekaron belül is jelentkeztek bizonyos feszültségek, a banda egyrészt szerette volna hű maradni a gyökereihez, másrészt a közérthetőbb hangzás felé is törekedtek volna, a kettő együtt meg nem megy annyira könnyen. Ennek eredményeként a harmadik lemez fiókban is maradt, a zenekar fele, Andrews és Mark Laff dobos meg csakhamar lelécelt.
Az új felállású, GenX-re rövidített nevű csapat pár hónapra rá kihozta kislemezen a Dancing With Myself-et, ami kisebb rádiós slágerré avanzsált, azonban az 1981-ben megjelent utolsó albumot ez a dal sem mentette meg a totális buktától. A Generation X feloszlott, Billy Idol pedig szólókarrierbe kezdett, melynek első fejezeteként kihozta kislemezen a Dancing With Myself újrakevert verzióját, melyhez Tobe Hooper, a kultikus Texasi láncfűrészes mészárlás rendezője készített videóklipet. A történet folytatása közismert: a bőrmellényes naposcsibe a kilencvenes évek elejéig a legnagyobb popsztárok egyikének számított. Azóta jóval kisebb figyelem kíséri a munkáját, pedig úgy öt évente máig megbízhatóan leszállít egy-egy új, amúgy teljesen rendben lévő lemezt. A legutóbbi két éve jelent meg, de 2006-ban egy karácsonyi lemezt is kiadott, ami minimum annyira punk húzás, pláne egy ilyen szemtelen, ironikus videóklippel, mint boroskólára pénzt tarhálni negyvenezer forintos eredeti Martens bakancsban, farzsebedben egy üveg whiskyvel.
A Your Generation bemutatkozó kislemeze után napra pontosan két évvel* jelent meg az U2 Three címet viselő bemutatkozó EP-je. A minialbum első kiadása ezer, kézzel számozott példányban készült el, később hat újrakiadást ért meg, ennek ellenére sokáig igazi ritkaságnak számított, hiszen CD-n csak 2008-ban jött ki először, a Boy bónuszlemezeként. A címe könnyen megfejthető: a minialbum három számot tartalmaz, melyeket a korai időszakban Bonóék rendszeresen játszottak koncertjeiken, ahogy az már az első albumra készülő zenekaroknál lenni szokott.
Azoknak, akik a U2-t későbbi, érettebb korszakában ismerték meg, talán meglepő élmény lesz meghallgatni ezeket a dalokat: a hangzás nyers, fésületlen, helyenként kifejezetten punkos, sehol sincsenek még Edge szétvisszhangosított gitárfüggönyei, és Bono sem pacsizott még a pápával ekkoriban. Ugyanakkor nem nehéz felfedezni a később igazán naggyá vált zenekar gyökereit, hiszen ahhoz képest, hogy 18-19 éves fiúk írták és játszották ezt a három számot, a zene meglepően kiforrott, és már itt megmutatkozik a U2 dalszerzői tehetsége, érdemes meghallgatni hogyan vezetik be az éneket pár másodpercnyi kiállással a másodikként érkező Stories For Boys elején. Ajánlott anyag, nem csak azoknak a U2-rajongóknak, akik kíváncsiak kedvenceik első lépéseire, hanem tulajdonképpen bárkinek, aki egy kicsit is szimpatizál olyan postpunk együttesekkel, mint mondjuk a Killing Joke.
Ezen a napon nem csak a könnyűzenében történtek érdekes dolgok. 1653.szeptember 1-jén, mikor eleink még bőven adót fizettek a töröknek, a németországi Nürnbergben megszületik Johann Pachelbel zeneszerző, egyben korának egyik legnagyobb orgonistája, akit Johann Sebastian Bach egyik legfontosabb előfutárának tekintenek. Természetesen ez sem véletlen: Pachelbel jó barátja volt apjának, Johann Ambrosius Bachnak, majd ő tanította bátyját Johann Cristophot, akinél szülei halála után Bach maga is lakott. A fáma szerint Johann Cristoph, ki tudja miért, megtiltotta öccsének, hogy Pachelbel eredeti kéziratait olvassa, ezért ő hat hónapon át minden este ellopta azokat bátyjától, és holdfénynél lemásolta őket. Pachelbel termékeny zeneszerző volt, elsősorban billentyűs hangszerekre írt zenét, és szerencsére rengeteg műve fennmaradt kéziratban. Legismertebb műve a Kánon D-dúrban, hallgassátok meg!
*Három forrásból kettő szerint, szóval elhittük.
