Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Andrew Dominik nagyszerű rendező, ezt már többször is bizonyította, és megítélésén ezúttal sem esik csorba, mert az igazság az, hogy a One More Time with Feeling szívbemarkoló és gyönyörű film. Egy olyan alkotás, ami nagyjából azt a szerepet tölti be, mint a Tears In Heaven az Eric Clapton életműben: eleve stigmával született, mivel örökre az a dokumentumfilm marad mindenki tudatában, mint ami a fiát elvesztett Nick Cave gyászát mutatja be. Pedig talán még több is ennél.
Meglehetősen in medias res a kezdés a rendező kedvéért a zakóját újra és újra le- és felvevő Cave-vel, és a későbbiekben sem lesz konkrét cselekménye a filmnek, ami inkább csak az énekest mutatja meg különböző élethelyzetekben: az album felvétele közben a stúdióban, együtt a családjával, az autóban munkába menet, valamint brightoni otthonában. Mindezt pedig a zenész saját, a forgatás után a (fél)kész filmhez felvett narrációja fogja össze, amire nagy szükség is van. Mert bár helyenként talán túl sok benne a filozófiai és narratológiai elmélkedés, ez az utólagos narráció az, ami összetartja a filmet, és súlyt ad a látottaknak, Cave ugyanis nagyon sötéten reflektál önmaga látványára.
Tényleg megdöbbentő látni (különösen mondjuk a 20,000 nap a Földönnel összevetve), hogy mennyire elveszett Cave a stúdióban, munka közben. Ott van, de nincs jelen: válaszolgat, egyszer-egyszer viccelődik, de többnyire csak olyan, mintha lebegne. Az egyik jelenetben önmagára dühös, mert nem gyakorolt eleget a felvétel előtt, egy másikban mindenáron nyomtatni akar valamit, a harmadikban a tollát keresi elkeseredetten. Ő maga is többször megfogalmazza, hogy igazából nem tudja, hogy mit csinál. Helyette állandó alkotótársa, Warren Ellis koordinálja és tartja össze az albumfelvétellel kapcsolatos munkát, és így gyakorlatilag Cave-et is.
Ennek ellenére maguk a dalok remekül összerakottnak (a Skeleton Tree album hanganyagának nagy részét hallhatjuk a film során), az album rögzítése pedig profinak hat, amiben nagy szerepe van a rendezésnek is. Dominik és két operatőre (Benoît Debie és Alwin H. Küchler) végig gyönyörű fényképezéssel, hosszú snittekkel és helyenként egészen extrém, drónszerű kameramozgással operálnak, egyik-másik jelenetben pedig még a 3D is kifejezetten remekül működik. Maguk a dalok pedig a zenei aláfestésen túl azt a célt szolgálják, hogy azokon keresztül Cave kimondhassa mindazt, amit amúgy nem tud megfogalmazni fia halálával kapcsolatban.
Arthur haláláról egyébként a dokumentumfilm utolsó harmadáig semmi konkrét nem hangzik el. Ez egyrészt működik valamiféle morbid suspense-eszközként, mert bár semmi nincs kimondva, azonban mivel nézőként (feltételezhetően) tudjuk, mi történt a családdal, így minden beállításnál, minden elejtett mondatnál Cave fiának halála jár a fejünkben, és ez valamiféle gyomorszorító érzésben manifesztálódik. Másfelől ezáltal a ki-nem-mondás által pont azt üzeni a film, hogy nem lehet, nem tudunk beszélni egy ilyen traumáról. Ezt Cave is megfogalmazza, mondván, hogy nem akar és nem is tud mit mondani fia haláláról, már csak azért sem, mert mindez nem csak vele, hanem Arthur-ral is megtörtént, és így nem is lenne joga hozzá. Így nem véletlenül az a legsúlyosabb jelenet az egészben, amikor az amúgy éppen az otthonában üldögélő és szavakat keresgélő Cave-ből egyszerre mégiscsak kibukik az, amit addig talán önmagának sem mert megfogalmazni:
Élhetnék azzal az üdvözlőlap-szerű közhellyel, hogy (Arthur) a szívemben él. De ez nem igaz. A szívemben van, de egyáltalán nem él.
Mert a One More Time With Feeling egyáltalán nem a Skeleton Tree stúdiófelvételi munkálatairól szól, de még csak nem is igazán Nick Cave gyászáról. A film leginkább ennek a ˝nem lehet beszélni róla˝ érzésnek és állapotnak a poétikus és vizuálisan gyönyörű megmutatásáról szól, így pedig Cave-en keresztül univerzálisan képes bemutatni a gyász természetét és mibenlétét.
