Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az elmúlt év több szempontból is egyedi, és emlékezetes a műfaj több mint 40 éves történetében. Arra már a korábbi években is találunk példát, hogy fiatal előadók nevétől, vagy akár botrányaiktól legyen hangos egy időszak, de az példátlan, hogy újoncok a hip-hop meghatározó alakjait, a korábbi generációk ikonjait becsméreljék, sőt kijelentsék: semmit sem köszönhetnek az előttük érkezetteknek. Lemezeladási- és streaming-rekordok dőltek meg, meglepetés-felvételek vezettek fontos listákat, mégis úgy kellett az A Tribe Called Quest visszatérése ennek a műfajnak, mint még korábban soha, hogy bizonyítsa ez nem csupán az arctetoválások, a béna nyilatkozatok, és Gucci Maine szabadulásának éve. Az Obama-éra vége és a Trump-éra kezdete számtalan témát nyújtott a megszólalásra, de a 2016-os évet pontosan írja le, hogy sosem kerültek még ennyiszer szóba a hip-hop előadók kapcsán a komoly lelki- és mentális megbetegedések.
“Panda…Panda….Panda…Panda, Panda, Panda, Panda!” – suttogta, majd üvöltötte a fiatal brooklyni MC, Desiigner a mikrofonba az összesített amerikai listát vezető sikerdala kezdéseként. Utoljára Jay-Z-nek sikerült a New York-i mikrofonisták közül elérnie, hogy a “nemzet leghallgatottabb dala” legyen az övé, arra viszont, hogy a korábban csupán egyetlen közeműködést (igaz azt a The Life of Paplo-n), és egy freestyle-t villantó Desiigner rögtön az első single-jével eljut idáig senki sem számított. Hogy miről szól a – Def Jam által kiadott – sikerdal, azt még az angol anyanyelvűeknek is külön videóban kellett elmagyarázni, de a kicsit később megjelent klipben már Kanye West tetszeleg a mentor szerepében. A keleti part még egy újonc sikerét elkönyvelhette 2016-ban, bár Young M.A. inkább a partykon, klubokban aratott, mint a rádiókban az OOOUUU népszerűsége mégis vitathatatlan. A fiatal női MC néha ütemekben, vagy öltözködésben nyit a 90-es évek felé, de egyelőre úgy tűnik karrierje rövid úton a balhés fellépésekbe, és gigantikus mennyiségű Hennessy-be fullad.
Botrányok tekintetében azonban nem ő, hanem a szintén újonc Lil Yachty volt az év felfedezettje. Miután egy újságírói kérdésre azt válaszolta, nem tud felsorolni öt-öt 2Pac és The Notorious B.I.G. felvételt, novemberben az utóbbi brooklyni legendát egyszerűen túlértékeltnek nevezte. Úgy tűnik az ő alakja, - és mindaz amit képvisel - komoly generációs töréspont lesz a hip-hopon belül. Míg az idősebb hallgatók értékelhetetlennek tartják a zenéjét, nyilatkozatai miatt hevesen bírálják, addig a tizenévesek rajonganak érte. Az év egyik legnépszerűbb felvétele azonban biztosan az övé, a Broccoli-t (igen, ez a címe, és igen ez az alapja, és igen az egy játékfurulya), pedig maga a Grammy-bizottság is az év legjobb dalai közé sorolta. (Igen, ezt a számot, igen valódi Grammy-re jelölték.) Attitűdben Yachty-hoz hasonló, csak egy (vagy akár több) fokkal erőszakosabb, a tavaly egyszerre három felvételt is a Billboard Top 100-ban tudó 21 Savage. Neki simán belefér, hogy a videójában halomra lőjön egyszerű bolti eladókat, vagy gépfegyverrel essen neki egy havernak aki beszólt. A való életben negyed millió dollárral a kezében, (!) az utcán sétálgató, más rapsztárok csajára a Twitteren rámozduló, de magát halálosan komolyan vevő, szétvarrt arcú 24 éves pózőrrel kapcsolatban az egyetlen igazán vicces momentum, hogy akad egy “dublőre” aki 22 Savage-nek hívja magát és saját karriert épít. Arra a bizonyos generációs törésre jó példa, hogy a XXL magazin által összeállított, az év legnagyobb reménységeit bemutató lista, a Freshmen Class összetétele sem váltott ki soha ekkora vihart mint idén. Mert az amit, az előbb említett két újonc, vagy Lil Uzi Vert és Kodak Black freestyle címén művel, azt egy Mos Def-rímeken szocializálódott, vagy a Lyricist Lounge-ról valaha hallott hip-hop head, bármennyire is nyitott, nem tudja megemészteni. Egyetlen olyan név szerepel ezen a bizonyos listán, aminek hallatán kortól függetlenül mindenki elégedetten bólint, ez pedig Anderson.Paak-é. A Comptonnal világhírűvé váló, az Aftermath-től szerződést kapó, az év egyik legerősebb lemezét (Malibu) szállító fiatal énekes/MC dalai, nyilatkozatai és zenekaros élő fellépései mind egy más, magasabb minőséget képviselnek és egy teljesen eltérő világlátásról árulkodnak.
A Come Down ütemeit Hi-Tek készítette, a remixre pedig T.I. ugrott be
A Rae Sremmurd 2016-ban azzal ére el eddigi legnagyobb sikerét, hogy a Black Beatles című daluk kampányának részévé tették a mannequin challenge-t (még Paul Mc Cartney is beszállt a játékba egy saját videóval!). Míg ők és a közönségük mozdulatlan képpé álltak össze, addig Lil Wayne és Kanye West kamerák előtt hulltak szét. Előbbi New Orleans-i legenda egy interjúban a Black Lives Matter kampány kapcsán nyilatkozta, hogy számára “csak a kurvái számítanak”, és megteheti mert fiatal, fekete és mocskosul gazdag. Tette mindezt egy olyan évben, mikor a fegyvertelen afrikai-amerikaiakkal szembeni, halálos kimenetelű rendőri erőszak soha nem látott méreteket öltött. Kanye előbb az elnökjelöltekkel kapcsolatos kijelentéseibe zavarodott bele, aztán Jay-Z-ről és az ő bérgyilkosairól hadovált a színpadon, míg végül a közönség feje fölé emelt, dicsőséges Saint Pablo turnét félbe kellett szakítani, jó pár teltházas állomással a vége előtt, Mr. West pedig még aznap több hétre kórházba került, idegi kimerültségre hivatkozva. (A The Life of Pablo című tavalyi Kanye lemez bár több éves összesítésben is előkelő helyen szerepel, sokkal inkább volt egy okos média-hack, mint komoly zenei teljesítmény.)
Mintha a Schoolboy Q-val közös That Part klipje is arról árulkodna, hogy Kanye egyre kevésbé önmaga
Amennyire váratlan volt Desiigner felbukkanása, ugyanannyira volt az a bronxi Fat Joe visszatérése az abszolút élvonalba. A Terror Squad feje, Big Pun egykori “ikertestvére” ma már számtalan zeneiparon kívüli üzletben érdekelt, sokkal inkább slim, mint fat, a börtönből frissen szabadult Remy Ma-val és French Montanával elkövetett All The Way Up pedig újra a rádiós játszások csúcsára segítette. Lett is belőle headliner-státusz az év legnagyobb New York-i hip-hop eseményén a Hot 97 Summer Jam-en, David Guetta remix és új nagylemez. Mindezek mellett arra is maradt ideje, hogy a frissen elkészült D.I.T.C. stúdióban dolgozzon azokkal a nehézsúlyú arcokkal, akik anno beindították a karierjét ’93-ban. Teljesen más hangulat, más hangzás, és talán mondanom sem kell jóval szerényebb nézettség. Plug 1, Plug 2 és Maseo azaz a De La Soul visszatérése kevésbé volt váratlan, - hiszen az új lemezükre Kickstarter kampánnyal gyűjtöttek pénzt, - de, hogy az and the Anonymous Nobody ennyire szerethető, bátor és egyedi lemez lesz, abban talán még a csapat játékos oldalát már ‘89 óta kedvelők sem reménykedtek. Már az artwork megfog, a közreműködők névsora meglep (2 Chainz, Usher, Snoop Dogg, vagy Damon Albarn ugyanúgy remekelnek, mint Jill Scott vagy Estelle), a zene pedig - ami gyakran igazán messze rugaszkodik a hip-hoptól - magával ragad. Mindez együtt pedig egészen a Billboard rap-listájának első helyéig repítette a De La Soul-t, és tette a 2004 óta megjelent első albumukat a lemezboltok polcairól elkapkodott visszatéréssé.
A Memory of… (US) klipje is ugyanazt a minőséget képviseli, mint a teljes De La Soul album
Az év nagy comeback-je, azonban nem a De La Soulé, hanem a Native Tongues kollektíva másik nagy öregjei követték el: az A Tribe Called Quest. Az első 2016-os hír velük kapcsolatban sajnos minden korábbinál szomorúbb: márciusban Phife Dawg halála kapcsán került a csapat neve újra a reflektorfénybe. Nem sokkal később Q-Tip bejelentette, hogy még 2016-ban megjelenik az utolsó – hatodik – ATCQ album, amin már hónapok óta titokban dolgoztak. Hogy teljesen kerek legyen a New York-i négyes története, az utolsó felvonásra visszatért közéjük és a mikrofon mögé az első lemez után kiszállt Jarobi is. A hip-hop világ pedig feszülten várt. Elfoglalta magát Lil Yachty és Lil Wayne szidalmazásával, és remélte, hogy az új ATCQ lemez majd mindent rendbe tesz. Először jött a közreműködők névsora, várt – Busta Rhymes, Consequence, Kendrick Lamar, Andre 3000 és váratlan – Elton John, Jack White – nevekkel. Újabb várakozás és debütált a borító – ami után jó páran összeomlottak – majd végre november 11-én, a veteránok napján megjelent a We got it from here…Thank You 4 Your Service. A négy veterán pedig 16 számon át játszik, kísérletezik, odamond, kritizál, egyszóval hozza azt az A Tribe Called Quest minőséget és érzést, amire a legutóbbi lemezük a 18 éve (!) megjelent The Love Movement óta várt mindenki. Az összesített Billboard élén nyitnak, a lemezt imádják a hallgatók és a kritikusok egyaránt, és még arra is futja nekik, hogy egy igazán erős single-lel hozzák ki az albumot, ráadásul egy Black Sabbath sample hátán. Már egyértelmű, hogy januártól Trump-é a Fehér Ház, de mindenkinek Q-Tip szavai visszhangoznak a fülében: “we don’t believe you, ‘cause we the people”.
Phife Dawg street-artként elevenedik meg az edigi legpolitikusabb ATCQ számban
Azt, hogy az év egyik legkellemesebb, élő hangszerekkel, jazz-zel operáló koncept albumát Mac Miller hozza majd ki kevesen gondolták volna….gyakorlatilag senki. Azt sem, hogy a My Favorite Part című dalnak, ilyen okos, független filmeket idéző klipje lesz. Azt pedig végképp senki, hogy végül a polgári életben is összejönnek a közreműködő Ariana Grande-val. Mac Miller és a The Divine Feminine azonban minden tekintetben magasan megugrotta a várakozásokat, és tette kötelező hallgatni valóvá ezt az ötven egynéhány perces gyengébbik nem előtti tisztelgést. Talán Dj Shadow idei sikerét sem tippelték volna meg többen. Főleg az Entroducing húsz eves jubileumának évében nehéz egy olyan előadónak, aki rögtön a debüt lemezével olyat alkotott, amit több alkalommal választottak már szaklapok műfajtól függetlenül minden idők száz legjobb lemeze közé. A The Mountain Will Fall ha a dicsőséges előd nyomába nem is ér, azért egy remek Run The Jewels közreműködést és klipet (Nobody Speak), na meg egy Budapestet is érintő világkörüli turnét azért magával hozott. Az újdonságokon fanyalgók pedig az Entroducing hat lemezes (!) újrakiadásának örülhetnek és nyúlhatnak érte kicsit mélyebben a tárcájukba.
Mac Miller új lemezére közreműködőket is remekül választott
És ha már a hip-hop-generáció azon tagjainál tartunk, akik szívesen tekintenek vissza, Hollywood a Straight Outta Compton előző évi sikere nyomán kibontakozó filmgyártási lázban éppen őket célozza meg. Bár a The Get Down a hip-hop kezdeti éveit feldolgozó musical-valósága nem aratott osztatlan sikert, a 90-es évek zenéivel turbózott, az epizódokat egytől-egyig Gang Starr számcímekről elnevező Marvel széria a Luke Cage már bedöntötte a Netflixet. Kool Herc alakja még az HBO Vinyl című sosozatában is komoly szerepet kapott, a legnagyobbat azonban Donald Glover aka Childish Gambino saját ötlete az Atlanta durrant. Az afrikai-amerikai lét viszontagságait ironikusan, és végtelenül viccesen bemutató széria tíz része mind emlékezetes. A januári Golden Globe-gálán két díjat is bezsebelő Glover lába előtt hever a kritika, zsebében az újabb évadra és más sorozatokra szóló szerződés, mindemellett pedig Awaken My Love címmel összehozta az év egyik meglepetés, alapvetően funk (!) lemezét, aminek hallatán örömében Questlove hajnali négykor hívta fel D’Angelo-t, hogy beszámoljon róla. Hasonló siker-szériát tudhat magáénak Chance The Rapper, aki miatt még a Grammy szabályzatát is megváltoztatták, csakhogy Coloring Book című mixtape-jét jelölhessék, és ezzel együtt hét kategóriában várhassa izgatottan a márciusi díjkiosztót. A csak sapka eladásból is könnyen milliomossá váló Chance nyugodtan pályázhatna az év legszimpatikusabb hip-hop előadója díjra is, zenei teljesítménye mellett Dj Khaled-től, Carteréken át az Obama házaspárig ugyanis mindenkivel remek a kapcsolata.
2016-ban Chance The Rappernek kevés problémával kellett megbírkóznia
Az vajon mit árul el egy év zenei terméséről egy műfajban, ha egy előző évi lemezre nem elég jónak ítélt számokból álló, keveretlen, cím nélküli anyag lesz végül az egyik legjobbja? Kendrick 2016-ban azzal sem fáradt, hogy elnevezze a To Pimp a Butterfly stúdió-session-jei alatt felvett, a lemezre végül fel nem került dalait, csak megjelentette őket untitled.unmastered címmel. Ahhoz pedig – ezen felül – hogy szinten tartsa a 2015-ben az év lemezével az egekig emelt karrierjét tavaly elég volt néhány közreműködés. Igaz, ehhez, olyan pop slágereket (is) választott, mint a The Greatest (Sia), vagy a Don’t Wanna Know (Maroon 5). Ha Kendrick 2015-ben még fej-fej mellett is haladt – igaz kicsit más pályán – Drake-kel szemben, 2016-ban a torontói Raptors drukker már messze elhúzott. Tavaly ugyanis Lemonade vagy Starboy ide vagy oda, Drake volt a legsikeresebb fekete-zenei előadó. Új albuma a Views az év legnagyobb példányszámban eladott lemeze – minden műfajt beleértve – az Egyesült Államokban, a Spotify rekordokat döntögető One Dance-szel pedig végképp bevette Európát is. Év végén még az álompárt is megalakították J-Lo-val, csakhogy a bulvársajtó is kellőképp kilegyen elégítve.
Ahhoz talán, hogy a fiatal előadók legnépszerűbbjeinek nyilatkozatait, Kanye összeomlását, Lil Wayne teljes talajvesztését feledtetni tudja nem lett volna önmagában elég az év végén az ATCQ visszatérése. Szükség volt arra is, hogy a fiatalabb generáció tehetséges előadói közül szólaljon meg valaki. Valaki, aki nem vállal azonnal közösséget, színlel barátságot olyan karakterekkel, mint 21 Savage vagy Kodak Black csupán azért mert a streaming szolgáltatók listáin az utóbbiak állnak elől a sorban. Hiányzott valaki aki kimondja, hogy mindaz amit Kanye művel már irányíthatatlan, rég túl nőtt önmagán, sőt a felesége tekintélyes méretű hátsóján is. Ezt a szerepet pedig szerencsénkre J. Cole vállalta magára. Két provokatív, elgondolkodtató single (False Prophets, Everybody Dies), majd egy teljes lemez (4 Your Eyez Only) segített, hogy ne gondolja mindenki ebben a műfajban a nagy öregeket leszámítva már senkinek nincs egy önálló, értelmes gondolata sem. A lemez Billboard elsősége (ahogy előző albumánál is, megint vokális közreműködők nélkül) pedig bebizonyította, hogy a pozitív gondolatoknak felvevő piaca is van, akik nem röhögik körbe J. Cole-t amiért buszon utazik, és egyik klipjében sem véreztet ki senkit.
“Valakinek szólnia kellett volna, hogy ez lesz….” – rappeli J.Cole a False Prophets-ben
A mérleg mindkét serpenyőjébe került tehát bőven. Lehetett gúnyolódni a műfajon 2016-ban, és volt miért őszintén rajongani is. Előadói népszerűbbek, mint valaha – most épp a filmipar is a lábai előtt hever -, de az újoncoknak a botrányok helyett inkább maradandó dalokat, a nagy öregeknek pedig friss minőséget kell hozniuk 2017-ben, ha a felszínen akarnak maradni a zeneipar azon szegmensében, amit hip-hopnak nevezünk.
