Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Különböző nemzetközi zenei oldalakon mostanában hatalmas népszerűségnek örvendenek azok a cikkek, amelyekben egy-egy zenekar lemezeit rangsorolják, a legrosszabbtól a legjobbig. Ezen sorok írója esküdt ellensége mindenféle listázgatásnak, mivel egy ilyen összeállítás óhatatlanul szubjektív, ráadásul egy sorrend körülbelül egy órán belül meg is változhat, attól függően, hogy milyen lábbal keltünk fel aznap. Ugyanakkor, ha Bill Steer nyilatkozik a Carcass lemezeiről, okkal tehetünk kivételt. Hogy hogyan látja ő a saját lemezeiket, és vajon nála hanyadik helyet foglalja el a közmegegyezéses alapmű, a Heartwork, az kiderül a hajtás után, kiegészítve néhány személyes emlékkel minden idők legrosszabb klasszikus lemezéről.
Bill a következőképp rangsorolt:
06. Reek of Putrefaction (1988)
05. Swansong (1996)
04. Symphonies of Sickness (1989)
03. Necroticism: Descanting The Insalubrious (1991)
02. Heartwork (1996)
01. Surgical Steel (2013)
Annyira nagy meglepetés nincs, hiszen a rajongók többsége valószínűleg kiegyezne ezzel a sorrenddel. Mindenképp érdekes, hogy Steer a legutóbbi Surgical Steelt teszi a lista elejére, bár ha tudjuk, hogy általában minden zenész az utolsó lemezét szereti a legjobban, akkor mégsem olyan meglepő. Egyébként is, körülbelül egy hasonlóan jó visszatérő album született a metál egyetemes történetében, mint az uccsó Carcass, az pedig a Monotheist a Celtic Frosttól, úgyhogy ne vitatkozzunk.
A két sereghajtó esetében valószínűleg többen az egyébként szintén kiváló Swansongot tették volna az utolsó helyre, hiszen azt szokás a közmegegyezéses "megfáradt" albumnak titulálni. Erről a gitáros így nyilatkozott:
"Azon a lemezen van pár téma, amit nagyon szeretek, de a felvétel hangulata sokkal rosszabb volt, mint bármi, amit korábban csináltunk. Az első lemez egy őrült hangzású anyag, nem az lett belőle, amit mi akartunk, de akkoriban fiatalok voltunk, akik egy csomót mókáztak. A Swansong időszakára ebből kicsit kevesebb jutott."
A magam részéről ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a legrosszabbra értékelt Reek of Putrefaction, akár a motor nélküli traktor a Legényanyában, igenis jó. A Heartwork ismeretében megdöbbentő volt először hallani ezeket a penetráns hangzású, primitív, pontatlanul feljátszott, hajmeresztő szövegvilágú dalokat. Pár próbálkozás után aztán rá lehetett érezni a dolog ízére. Ebben sokat segített a szövegkönyv - tizenhat évesen egy magamfajta elszánt lázadónak földöntúli érzés volt felvágni a diszkós osztálytársak előtt azzal, hogy olyan dalokat merek hallgatni, mint a Magzatelhajtás, a Szárnyasaprólékok visszaöklendezése, vagy a Gonosz székelés.
Az akkor már formálódó zenekarunkban kisebbfajta kultusza is lett a lemeznek: a hétvégi sörözések gyakori záróakkordja volt, hogy a Muskátli presszó előtt félrészegen, a villamosra várva rituálisan elénekeltük a Vomited Anal Tract kiállását, három szólamra leosztva. Utána nagyokat nevettünk, vidáman hátbaveregettük egymást, és büszkék voltunk arra, hogy ilyen jó zenéket hallgatunk. Ennél szebb tinédzserkort kívánni sem lehetett volna, és ezért a mai napig hálás is vagyok annak a három liverpooli suhancnak, akik a világra szabadították ezt az
amúgy vitán felül rettenetes, mocskos, dögszagú klasszikust. Szóval ha bárki azzal kábítana, hogy goregrind zenekarban játszik, ne hidd el neki, mert valójában csak ezt a lemezt próbálja lenyúlni.
A végére rakok egy szavazást, mert az interaktivitás fontos a mai világban.
