Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Van egy olyan mondás, hogy a zene a hangjegyek közti tér, vagy űr, ahogy jobban tetszik. Valószínűleg Martin Gore is erre hivatkozhat jó pár éve, mivel a Depeche Mode utóbbi lemezeit bármivel lehetett vádolni, csak túlfogalmazottsággal nem. Ezen a formulán nem nagyon változtat a Spirit sem, valamiért mégis szerethetőbb album lett, mint az előző kettő, amelyeket még a fanatikus rajongók sem sorolnak a zenekar csúcsteljesítményei közé.
Amikor először hallgattam a lemezt, kapásból azt mondtam, hogy na mi van, most már Gahan meg az aktuális szerzőtársai írják a slágereket? Ugyanis első alkalommal a hatodikként érkező Cover Me-ig úgy elcsordogált mellettem a lemez, mint a kóbor kutya szagmintája egy derűs tavaszi napon. Ezen kívül nem is tűnt fel más dal, csak a kellemesen nyolcvanas évek-hangulatú So Much Love, meg a lemezt záró, Martin Gore által énekelt Fail. Tizenegy dalból három, hát ez elég karcsú, gyerekek. De mivel esküdt ellensége vagyok az egy, vagy kevesebb hallgatást követő véleményalkotásnak, úgy döntöttem, adok még időt neki. Nem meglepő, megérte.
A Depeche Mode újkori lemezeire jellemző egyfajta eszköztelenség, és bár a letisztultság az érett zenészek erénye, az, hogy tulajdonképpen minden fölösleges hang ki van szedve a dalokból, legalábbis kétélű fegyver. Ha mondjuk egy munkanapon, a szokásos multitasking, meg facebookos chatüzenetekre válaszolgatás közben kezdjük az ismerkedést, ahogy én is tettem, nagyon könnyű összetéveszteni a friss dalok minimalizmusát az eseménytelenséggel. Ráadásul egy ekkora életművel rendelkező zenekar új anyagát hallgatva mindig kényelmesebb arra jutni, hogy már csak az unalmas önismétlésre futja, és ezzel a lendülettel bele is vethetjük magunkat mondjuk az Enjoy the Silence karjaiba, mert bezzeg akkoriban még jó volt a Mode.
Ezzel együtt nem azt mondom, hogy egy új Violator, vagy Songs of Faith and Devotion született idén, csak a közönség túl kényelmes hozzá. Erről szó sincs. Ugyanakkor kettő-öt hallgatás után az elsőre kevésbé nyilvánvaló új szerzemények is szépen megmutatják az arcukat, és egy nem különösebben forradalmi - ez egy Where's the Revolution című dallal a számlistában legalábbis olcsó poén, elnézést -, de majd minden dalban egységesen magas színvonalú lemez bontakozhat ki a türelmesebb hallgatók előtt. Nem ordít rád, nem sírod el magad a túláradó érzelmektől, nem döf heroint a vénádba, de hát ki számított ilyesmire? Attól még, hogy megállapodott, rendes életet élő urak készítették ezt az albumot, bőven jó.
Azt nem tudom, hogy az előző két lemez steril, talán kicsit túltoltan retró hangszíneit kevésbé elidegenítő hangzásokkal felváltó, de azért még hangsúlyosan elektronikus jellegű anyag hangszerelésében mekkora szerepe volt a most debütált James Ford (Arctic Monkeys, Mumford & Sons stb.) producernek, mindenesetre az biztos, hogy a Spirit jóval organikusabb összképet mutat elődeinél. Az album gyönyörűen szól, minden szólamnak megvan a maga helye és tere, semmiből nincs több annál, mint ami éppen elég, és előfordulhat, hogy amíg ezzel vagyunk elfoglalva, egyszer csak maguktól elkezdenek működni az addig jellegtelennek gondolt dalok.
Felfigyelhetünk arra, milyen szépen építkezik a lemezt kezdő, észrevétlenül hat perc közelébe kúszó Going Backwards, felkaphatjuk a fejünket az első kislemezként kihozott Where's The Revolution mélyén elrejtett bluesos lüktetésre, a Gore és Gahan által közösen írt - ilyenre korábban normál sorlemezen nem volt példa - You Move érdekes ritmikájára, a több kritikában érthetetlenül lehúzott, Gore énekén kívül zeneileg nettó kortárs komolyzene Eternal hangszerelési finomságaira, de elgondolkodhatunk azon is, hogy a Poison Heart vajon szándékosan idézi-e fel a Condemnation hangulatát, vagy ez csak véletlen?
A már említett Cover Me, illetve So Much Love mindenképp a lemez húzódalai közé tartoznak. Előbbi már csak a dalszerkezet miatt is érdekes, de nem lövöm le a poént, utóbbi meg akkora időutazás - direkt-e vagy sem, azt csak ők tudják - , hogy a Black Celebration lemezen edződött, barázdált homlokú ősrajongók hanyatt-homlok fognak szaladni a pincébe, hátha megtalálják az évek óta sutba vágott Martens bakancsot, meg a bomberdzsekit.
Egyszerűen az új Depeche Mode-lemezzel csak annyi van, hogy ahogy általában a jó zenék, ez is meghálálja a törődést. 4/5
