Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egy neves zenei fesztiválon az embernek kár lenne megnézni egy színházi előadást, ahelyett, hogy rendeltetésszerűen sört inna, és a koncertek között cirkálna, ugye? Hát nem. Pár fesztivált és koncertet a hátunk mögött tudva elérhetünk abba a stádiumba – vagy korba? –, amikor már inkább nézünk meg Fishing On Orfűn egy színházi előadást, minthogy még egy Ivan and a Parazolt álljunk végig a színpad előtt. És milyen jó, hogy ezen a fesztiválon még ez is működik – mondjuk a folyamatos melegvízellátás továbbra sem. (Fotók: Fishing on Orfű)
Na de a színházra visszatérve idén először a kempingtől a már-már ikonikusnak számító kisvonattal 15 perc alatt megközelíthető külső helyszínen létrejött a FOO Színházkert, ahol a szabad ég alatt független színházi előadások közül lehetett szemezgetni. Nekünk lett is egy kedvencünk.
Egy fesztivál teljesen alkalmas lehet arra, hogy kiszakadjunk a hétköznapokból, diákként az órai jegyzetet programfüzetre, dolgozó emberként pedig az aktatáskát hátizsákra cseréljük. Tasnádi Péter színdarabja, a Nézőművészeti főiskola viszont egy olyan kurzusba enged betekintést, amelynek elsajátítása a legtöbb mai tantárggyal ellentétben még hasznos is lehet: megtanulni nem csak nézni, hanem látni is.
Az előadás 2020-ban játszódik, amikor már senki sem jár színházba. Az évek alatt a teátrum és a néző elidegenedett egymástól, egy Hamlet-előadás közben például a Yorick-ot alakító színész enyhe jelzésként koponyájával fejbe dobta az egyik popcornozó nézőt, de az i-re a pontot azt tette fel, amikor két önérzetes Kossuth-díjas színész egyenesen a nézők közé hajított egy másfél mázsás kandelábert. Az eredmény négy halott, és tizenöt sebesült lett, ami miatt a kormány a köznyugalom megőrzése érdekében három éve bezáratta az összes színházat. A megállapított felelősök pedig maguk a nézők, akik hiába néztek, nem láttak semmit.
Ezt a problémát kívánja orvosolni Nézőművészeti Főiskola, ahol a közönség soraiban ülők szakképzett nézővé válhatnak, és ehhez olyan készségeket sajátíthat el, mint a nézéshez szükséges megfelelő üléspozíció felvétele, de betekintést nyerhetünk a néző fiziológiai felépítésébe, valamint kiderül, hogy igazából a diplomás néző előadás közben nem is pislog, hiszen a brit tudósok kimutatták, hogy ez a tevékenység egy óra alatt kilenc percet vesz el a befogadás idejéből. Gyalázat. Az óravázlat további pontjait képzik a nézők stratégiai elhelyezésének művészete, a befogadók tipizálása, az előadás alatt megengedett sírásfaktor-skála ismertetése, csak hogy a legfontosabbakat említsem. A tematika tehát adott, de hál’ istennek a darab mondanivalója nem – csak – az, hogy járjunk színházba. Ugyanis amit láthatunk, az alapvetően egy abszurditást sem hiányoló komédia, amelyben viszont egy többrétű, nagyon is komoly kortárs problémákra rátapintó kritika húzódik meg.
Az előadás szíve-lelkét két erősen túlrajzolt tanárunk, a mindig lelkes Vancsók professzor (Scherer Péter) és a porosz-német szellemű Szagolnyák tanár úr (Mucsi Zoltán) ellentéte adja, valamint őket egészíti ki Színházi László (Katona László), az eminens diák, aki túl intenzív szuggerálásával egyszer még Szagolnyákot is annyira hátbanézi, hogy az a földről alig bír felkelni. Ám előbb említett tanár urunkat nem csak László küldi a padlóra, az előadás során kiderül, hogy a legjobban a színházak bezárása, és az ebből következett munkanélkülisége volt az, amely után a tündérhegyi rehabilitációs központ már-már örökös visszajáró látogatója lett. Emellett Vancsók tanár úr (túl)lazasága, különböző, a nézőfejlődést szolgáló, ám valahogy még nem szabadalmaztatott találmányai, úgymint, a gondolatletapogató berendezés, a bélbolyhtisztító – amelynek működését Színházi László személyesen be is mutatja – , vagy a katarzist mérő izotóp sem könnyítik meg a tradicionális munkamódszerű tanárunk életét.
Ne nézz ilyen intenzíven! – kiabálja többször is a mimózalelkű Lászlónak, az idő előrehaladtával egyre kisebbnek és kisebbnek tűnve a pódiumon, miközben a nyughatatlan Vancsók professzor az egész tananyag megkoronázásaképp bemutatja azt a sárga szkafandert, amely a diplomás nézőt minden eshetőségre felkészíti. A munkaruha természetesen fel van szerelve minden jóval, igazából már csak a pillangók hiányoznának.
Az előadást a nézők folyamatos bevonása, és az erőteljes improvizáció teszi teljessé, valamint egyedivé; esetünkben például a Punnany Massif fesztiváli fellépésére is kitért Vancsók, aki igyekezett volna megsürgetni az órát, hiszen tartott tőle, hogy ha az ő koncertjük elkezdődik, akkor a hallgatóságnak is annyi. Ám ahogy az az életben is lenni szokott, csak továbbnyúlt a tananyag a tervezettnél, viszont cserébe a közönség több tagját is feltessékelték a színpadra, hogy László mellett a gyakorlatban sajátíthassák el az elméleti tudást. Idővel már az sem okozott különösebb meglepetést, ha izotópos nézőstimulátorral olvassák le a gondolatainkat, vagy ha Mucsi Zoltán megsimogatja a fejünket.
Átfogó kritikájával, amelyben külön fricskát mutat a nevenincs egyetemek és főiskolák, valamint összefoglalóan a mai felsőoktatási rendszer felé, a Nézőművészeti főiskolát nem csak Orfűn, hanem országszerte érdemes megnézni, haladóaknak pedig látni is.
