Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Végre kijött a Stranger Things második évada, ami ugyanolyan jó lett, mint az első. Az újdonság varázsát már nem tudja megadni és kicsit kevesebb a rejtély, de cserébe sok az ifjúsági téma, tökéletes a zenéje, a fényképezéstől és a díszlettől elakad a lélegzet, valamint olyan kapcsolatok és drámák bontakoznak ki a karakterek között, ami érzelmileg teljesen odavágja a nézőt.
Semmit nem vártunk annyira, mint a netflixes Stranger Things-t. Ez az a sorozat, ami úgy tiszteleg a ’80-as évek előtt, hogy abban nincs hiba. Olyan, mintha Stephen King, Carpenter és Spielberg szerelemgyerekeivel bandáznánk egy játszótéren. Rengeteg popkult utalással dolgoznak, a horror és a sci-fi elemeket hibátlanul vegyítik a gyerekkor romantikájával és olyan alázattal és rajongással nyúlnak a ’80-as évekhez, hogy azt tanítani lehetne. Ez az a fajta retro, ami képes igazi szívmelengető életérzést tenni a nézőbe, miközben néha felcsendül egy kis szinti zene. Az első évadtól legalábbis így éreztük magunkat és így ismertük meg Eleven történetét, a laborban fogva tartott kislányét, aki földöntúli képességekkel bír és barátságot köt Hawkins városában pár kisfiúval, akik eltűnt barátjukat próbálják megtalálni. A történetet végigvitték, de már a záró képsorokból láttuk, hogy folytatódni fog a sztori. Will, az eltűnt fiú megkerült, Eleven viszont eltűnt.
A második évad az első után nagyjából egy évvel játszódik és hamar vázolni tudjuk magunkban, hogy mi történt. A négy fiúbarát suli után a játékteremben lóg, látszólag minden rendben van, azonban Mike-nak nagyon hiányzik Eleven, akinek titokban a rendőrfőnök viseli gondját egy erdei kunyhóban, hogy a kislányt nehogy bánthassák, így ő azonban nagyon magányosnak érzi magát és a fiúk sem tudják, hogy minden rendben van vele. A suliba közben egy új testvérpár érkezik, akik közül a lány a fiúbanda új barátja lesz, miközben Winona Ryder végre nem karácsonyi égősorok fölött sír keservesen, hanem párkapcsolatban él és örül neki, hogy fia, Will, megint vele van. Willnek azonban gyakran vannak látomásai egy árnyék-szörnyről, ami őt üldözni, ezért vizsgálatokra jár, ahol poszttraumás-stresszként kezelik a tüneteit, amikről azonban kiderül, hogy nem is csak a fejében léteznek, hanem annál sokkal valóságosabbak. Így aztán megint lesz mitől félni, a Silent Hill-i túlvilág újra megelevenedik, a társaságnak megint össze kell fognia, Elevennek meg kell ismernie a múltját és új tapasztalatokat kell szereznie, a kamaszoknak számolniuk kell a szerelmi életükkel, a rendőrfőnöknek úgy kell segítenie mindenkin, hogy közben nem várhat érte sok köszönetet, Barb eltűnését is le kell zárni, a gyerekeknek megint okosabbnak kell lenniük a felnőtteknél és Hawkins városának újra szembe kell néznie a gonosszal.
A Stranger Things-re nehéz azt mondani, hogy kiszámíthatatlan, hiszen ez egy stíluspornó, amiben pontosan ismerjük az aktus menetét, de még így is meg tud lepni és nem operál olcsó elemekkel. A történet megint izgalmas lett, aminek volt eleje és vége, tele csavarokkal, de éppen csak annyival amennyi jól esett. Az egyik részben ráadásul elég nagyot is vállalt a sorozat, amikor Elevent áttette egy másik városba. Ez talán nem lesz mindenki kedvence, de bátor dolog volt és szükséges a karakterfejlődéshez. A walkie-talkie-k most is itt vannak, a ház újra fel lesz díszítve, csak most égősorok helyett titokzatos rajzok borítják a falakat és megint ámulunk a fordulatoktól, a humortól és attól az egész légkörtől, ami körbevesz. Az újdonság varázsa, amivel az első évad szolgált, itt most nagyon okosan azzal pótolják, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a szereplők érzéseire; a szerelmi kapcsolatokra, a barátságokra, amik nem csak a gyerekek, de a felnőttek között is egyre szorosabbak lesznek és nagyon hitelesek, valamint rettenetesen profin pakolják egymás mellé a karaktereket. Mindenkinek adnak történetet, amik kellő időben olvadnak össze és közben mindenkire jut idő, mindenki motivációját értjük és a szívünkbe zárjuk őket. Tényleg a végtelenségig drukkol a néző ennek a nagy családnak.
A Duffer-tesók nagyon értik a dolgukat, mert mindezek mellett a Stranger Things továbbra is tele van rengeteg utalással, kikacsintással, easter egg-gel és tiszteletadással. Nem csupán a ’80-as évek felé, de például az első évadra is sokat visszautalnak, akár Eleven kedvenc kajájával, az Eggo waffles-szel, vagy éppen Barb történetével. Közben meg persze ott van a rengeteg hivatkozás, a Ghost Busters-re, a Mad Max-re, a Jurassic Parkra, a Silent Hillre, az Ördögűzőre vagy Dustin kisállata, ami pont olyan tulajdonságokkal bír, mint a Szörnyecskék címszereplői. Az Alienre összeszámolni is nehéz lenne hány utalás van, kezdve a macskával, ami pont akkor nyávog agresszívan, amikor idegen lényt észlel, vagy Will orvosára, aki az Aliens-ben még hasonló monológot is nyomott, mint itt. A Halloween-party-s kosztümöknél visszaköszön Madonna, a Flashdance, Rocky és a Karatekölyök, miközben a TV-ben a Terminátort adják. A Kincsvadászok egyértelmű lesz, valamint megint érezzük a Stand by me és természetesen a The Thing erős kéznyomait.
Persze ez csak egy nagy plusz a sorozatban, aminek örvendeni lehet, de ezek ismerete nélkül is rohadtul élvezhető. A zenét és a képeket már ajnároztuk, de a színészeknek is nagy taps jár. Elképesztő mennyire tehetségesek és realisztikusak, ami tényleg azért nagy mutatvány, mert rengeteg a gyerekszereplő. Milli Bobby Brown még mindig a legjobb, de a többiekre sem lehet semmi panasz, ami tényleg nagy szó, mert más filmeknél akár egyetlen gyerekszereplő kasztingját is képesek elbaszni. Ráadásul nincsen olyan karakter, akivel ne kezdtek volna valamit, senkit nem vettek félvállról; erre a legjobb példa az apafigurák a sorozatban, akiknek nagy része minimálisat szerepel, de még ebben is képesek voltak egy olyan egységet alkotni, amiben mindegyik egy borzasztóan jól sikerült karikatúra lett, amik megint csak a humort szolgálják, amiből nincs sok, de azok legalább egy percig sem erőltetettek. Nem véletlenül várjuk a már berendelt harmadik és negyedik évadot.
Érdekes módon nem mindenki van elájulva a másodiktól, persze ízlés dolga, de azt nem lehet vitatni egy percig sem, hogy a Stranger Things továbbra is egy profin összerakott sorozat, aminek erős a fantáziája, koherens a története, autentikus a hangulata, gyönyörű a fényképezése, odacsap a zenéje és a gyermekkor romantikáját ilyen hitelesen és ennyire szívből kevesen tudják bemutatni, amit csak gyermeki rajongással tudunk viszonozni.
