Még mindig zseniális - Újranéztük a Kávé és Cigarettát

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Idén 15 éves Jim Jarmusch fekete-fehér Kávé és cigaretta játékfilmje, amiben a nyakunkba ömleszti a kávézók, kocsmák, raktári szünetek asztalánál elhangzó jelentéktelen párbeszédeit, a két-három szereplős egymásra dobált kisfilmjeiben. Semmi dolgunk nincs, csak élvezni a film különös vendégeit, zenészeit, színészeit, letüdőzni a hangulatot és érezni a friss-kávé ízét az agyban.

Jim Jarmusch amerikai rendező nem éppen a Hollywood-illatú filmekről híres. Egyéni stílusával azonban nem hagyott kérdést a szakmában azt illetően, hogy rohadtul ért a filmkészítéshez, akkor is, ha azok nem olyan egyszerűek, mint egy darab kő. Cseppet sem hagyományos rendező, mindig is a részletek esszenciájában rejlett az ő szakmájának íze és nincs ez másként a Kávé és Cigaretta esetében sem.

Az a legjobb ebben a filmben, hogy kicsit sem kell komolyan venni. Amúgy is, miről szól; arról, hogy kapunk kb tíz kisfilmet, amiben különböző sztárok érkeznek leginkább kettesével az asztalhoz és előadnak valami beszélgetés-kezdeményt, ami alapvetően improvizációra épül, csak a téma adott. A téma, ami annyira érdektelen, hogy talán most így hirtelen egyet sem tudnánk visszaidézni, de ezen nincs szégyellnivaló. Már ennyiből is érződik, hogy itt semmi olyan nem történik, amit a filmekben megszokhattunk. A drámaisága konkrétan nulla és tulajdonképpen cselekmény sincsen. Ami van az kávé, meg dohányzó emberek. Ez a két dolog valami olyan elemi szépséggel és misztikussággal bír a pop-art történetében, amik alapvetően kötelező kellékei ennek a műfajnak és itt abszolút főszerepet kapnak. Talán nagyobb szereplő ez a két dolog, mint maguk a színészek. Minél többször gondolkozunk el ezen az egészen, annál világosabbá válik, hogy ez egy antifilm. Szinte semmi sem működik benne normálisan, vagy konvencionálisan és semmilyen irányba nem haladunk. De ez nemhogy zavaró lenne, hanem egyenesen megnyugtató.

Abszolút nem arról van szó, hogy semmiről nem szól a film, hanem konkrétan a semmiről szól. A jelentéktelen, súlytalan, veszendő beszélgetések, amiknek állandó díszlete a kávé meg a cigi. Valójában valami funkcionálni képtelen társas interakciókra hivatkozva jönnek össze a szereplők, de az egyetlen dolog, amit igazán őszintén tudnak csinálni az a dohányzás és a fekete kortyolgatása. (Ha esetleg valamelyik színben nem ez történik, akkor ott meg a 'címszereplők' a legfőbb témák a beszélgetésben). Kicsit olyan az összes jelenet, mintha leülnének megpihenni az emberek és bevárják kicsit az életet egy kis semmittevő szeánsszal, meg egy adagnyi felszínességgel, mert attól kurvára nem lehet soha szabadulni.

Közben pedig nem kapunk mást az arcunkba csak nagyobbnál nagyobb neveket és nem feltétlenül csak színészeket, hanem a zenevilág valaha volt, vagy éppen aktuális legnagyobb alakjait. Van itt Robert Beningi, Steve Wright, Joie Lee, Cinque Lee, Steve Buschemi, Iggy Pop, Tom Waits, Cate Blanchett, Jack White, Meg White, RZA, Bill Murray... A felsoroláson is érezhető, hogy az egész filmnek volt egy legendateremtő funkciója, ahol nehéz lenne megmondani, hogy a színészek Jarmusch-filmben való szereplése teszi e őket naggyá, vagy ők tesznek jót a rendezőnek azzal, hogy hajlandóak a filmjében mutatkozni. Ez elég trükkös és iszonyatosan nagy önbizalomról tanúskodik, amit nem mindenki merne bevállalni. Amúgy az egész egy 17 éves projekt eredménye, ugyanis az első jelenetet Robert Beningivel és Steve Wrighttal 1986-ban rögzítette a rendező, de például az Iggy Pop és Tom Waits beszélgetést 1995-ben vették föl. A film végül 2003-ban lett bemutatva a közönségnek.
Szóval itt egy film a kávé és cigaretta generációnak tisztaszívből. Egy film, amit érthetetlen okokból öröm nézni és a szánkba adja a cigiskávé ízét, miközben Bill Murray kancsóból issza a feketét, Steve Buschemi meg kamu legendákat gyárt Elvisről. Itt még se elektromos cigi, se öt méterre a bejárattól dohánytörvények nincsenek, csak valami ösztönösen egyszerű felszínesség, aminek értelme nincs, de hangulata bőven.