Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egyes szuperképességekkel bíró médiumok még 2018-ban is érzékelnek olyan entitásokat, akik személyes sérelemként értékelik a heavy metal műfajon történő - vélt vagy valós - élcelődést, és vérfagyasztó kirohanásokra ragadtatják magukat. (És az ominózus létformák állítólag nem a Manowar tagjai.) Az ég szerelmére, ne tegyék! Ne csak azért, mert ennek utoljára a Pécsi Kesztyű-reklám idején volt valódi létjogosultsága! Hanem, mert a tény, miszerint az Iron Maiden két éven belül kétszer csinál telt házat egy Volt-kaliberű fesztiválon nagyon is indokolttá teszi lazább hozzáállást. Akárcsak az a tény, hogy ezek a jóvágású hatvanas bácsik – túlzás nélkül - bármikor, bárkivel felmossák a színpadot. És ezúttal sem cselekedtek másképp. Ráadásul most a setlist azok számára is ideálisnak bizonyult, akik nem tudtak maradéktalanul megbarátkozni a Book Of Souls lemezzel. A best of műsor az Aces High-jal vette kezdetét, mikor is Bruce Dickinson színpadra robbant Besenyő Anti bácsi pilótasapkájában. Ám a Maiden esetében a színpadiasság ezen formája sosem hatott kínosnak, sőt, mindig is átkozottul szórakoztató volt. És ha már itt tartunk: azt már az átszerelésnél sejteni lehetett, hogy a díszletet ezúttal sem egy Marlboro-háttérvászon fogja szolgáltatni, most viszont látványelemek terén minden eddiginél jobban kitettek magukért. A nyitódal alatt egy gigászi 2. világháborús vadászgép tűnt fel, a Flight Of Icarusnál a szárnyas címszereplő hatméteres szobra, a Revelations közben pedig a firenzei dóm sátánista restaurátorok által átépített belterében érezhettük magunkat. Ja, és természetesen a mindig snájdig kabalafigura, Eddie is megjelent a Trooper alatt, hogy megvívja szokásos harcát a zenekari főhülyével, Janick Gersszel.
A nagybetűs hidegrázás pedig a Sign Of The Cross alatt érkezett, merthogy a Clansman mellett ezt is előkapták a Blaze Bayley-korszakból. (Nem mellesleg megragadnánk az alkalmat, hogy lezárjunk egy évtizedes vitát, és tényként kijelentsük: az X-Factor a maga tökéletlenségében is tökéletes heavy metal lemez prototípusa.) A bevezető kórusrész alatt komolyan benne volt a pakliban, hogy a megnyíló égboltból előszáll a Sátán, és fizetés nélkül utazik egy kört az óriáskeréken. És ha ez nem lett volna elég, az időjárás is maximálisan eleget tett „standing alone in the wind and rain” megrendelésnek. Dickinson itt Julianus barátnak öltözve hurcolászott egy világító keresztet, miközben bebizonyította, hogy legmélyebb regiszterekben is képes pöpec teljesítményt nyújtani. És ha már itt tartunk: a Maiden újfent porig rombolta azt a legendát, miszerint élőben képes lenne hibázni. Bár a frontember kivételével mindegyikük átlépte a hatvanat, egy percig nem jutott volna eszünkbe azon aggodalmaskodni, hogy vajon van-e beüzemelt defibrillátor a backstage-ben. Az a látvány, mikor Harris, Murray és Gers vigyorogva rohangál a színpadon (Smith pedig a szokásos öngerjesztett kómastádiumban játszik) óhatatlanul előhozza a bennünk szunnyadó nagymamát, és ingerenciát érzünk rá, hogy megkínáljuk őket egy tálca lúdlábbal. A koncert utolsó etapja már nem tartogatott komoly meglepetéseket, azonban az Evil That Man Do – Hallowed Be Thy Name – Run To The Hills hármas okozta katarzist követően aligha jutott volna eszébe elégedetlenkedni, miszerint néhanapján azért a No Prayerről is előkukázhatnának valamit.
Fotók: Artlasso
