Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Amikor folklemezeket indítunk el, érdemes áthangolni a tudatot a mindenféle poptól, és az egyéb kortárszenéktől is eltérő befogadói státuszra. No, nem azért, mintha nehezebben lenne hallgatható, vagy ennyire fenn hordanánk az orrunkat, csak itt aztán végképp nincs sok értelme a háttérzenei tapétázásnak. Viszont azt is sejtjük, hogy a koncentrált figyelem ma már nem divat, így megpróbálunk az alábbi új megjelenésekről lényegre törően írni, hogy minél közelebb kerülhessünk lényegükhöz (ami ráadásul a különböző formaiságok ellenére, ahogy ez majd kiderül, nagyon is közös metszetű), hátha mégis rájuk talál néhány zenerajongó a nagy ellenszélben.
Természetesen az sem várható el, hogy minden érdeklődő feltétlenül képben legyen az alapokkal kapcsolatban, nem kezdte mindenki évtizedekkel ezelőtt Sebőékkel és a Muzsikással, sem pedig gyűjtések fölé görnyedve, így a megszólítás is máshonnan történhet – nem beszélve arról, hogy még az sem tisztázott, egyáltalán mekkora és milyen a szándék a szakma oldaláról a további népszerűsítésre. Az első kérdéskörre válaszolva, manapság azt észlelem, hogy a lemezekből olyan tisztaság és talán minden korábbinál mélyebbre vitt művészi átélés és kifejezőerő árad, amivel már tényleg érdemes kacérkodnia szinte bárkinek. Herczku Ágnes előző lemezein igyekezett némileg elemelkedni a purista hagyománytól – legalábbis a zeneiség köntösének tekintetében -, és szó sincs róla, hogy az ne állna jól neki, hiszen veszedelmesen tud bánni a hangjával éppúgy, mint a hangján keresztül kiáradó lelkiséggel/előadói énjével. A világzeneibb produkcióinál a folkosabb énjét követeltem, tavaly pedig a Hangzó Helikonos lemezénél pont az ettől való távolodásaitól ájultam el, úgyhogy most mindent átírok: a Hozomány – Visa (Fonó, 2018) pont attól lehengerlően erős és meglepően személyes, hogy egy az egyben a hagyományok talaján állva, onnan nagyjából egy tapodtat el nem mozdulva célozza be a lényeget. Nem akar semmi mást, csak az életről, az élet szépségeiről és megpróbáltatásairól dalolni szívszaggató riffekkel, mert ez a mai pophoz szokott hallgató számára szabálytalannak és akár töredezettnek tetsző lüktetés gyakran olyan sodrású, mint a legkeményebb rockzene. És bizony nincs az a modern ballada, ami olyan lélegzetelállítóan megindító és hófehér szépségű lenne, mint itt néhány népdal. Ez a sorozatindítónak szánt dupla lemez két részből áll, az első CD-n Kallós Zoltán visai gyűjtéseire, valamint Herczku 2005-ös útjának saját felvételeire alapozva került átdolgozásra 7 dal Revival alcím alatt, míg a másodikon 29 eredeti felvétel hallható a 2005-ös út eredményeként, Gyűjtés alcímmel. Herczku Ágnes mellett a dalok jó részében Németh Ferenc az énekes partner (őt például a MagyarVista Social Clubból ismerhetjük), a kiváló muzsikusok pedig: Koncz Gergely, Hegedűs Máté „Kishega”, Fekete Antal „Puma”, Fekete Márton „Kispuma” és Molnár Péter. Nem lebecsülendő hozadéka ennek a kivételes lemeznek azon tétel bizonyítása sem, hogy az eredeti környezetből átemelt népzene igenis új életre tud kelni abban az esetben, ha a muzeológus szándékot félretéve az előadó meri vállalni saját lényét, mert akkor aktualizálódik, és így felfrissülve már a ma embere is megszólítva érezheti magát. Ami ennyire valódi, az mindig megújítható, tehát örök. Ezen kívül már Herczku Ágnes a bookletben lévő mini-novellaszerű sztorizós írásáért is érdemes eredetiben beszerezni a CD-t, mivel tud írni, tán egy hosszabb szöveget is publikálhatna valamilyen formában az élményeiről és a tapasztalatairól.
Másik irány, másik kiteljesedés a Dalinda énektrióé. A népdal és a népzene itt mágikus köntöst ölt, vagyis a világfa azon ágára repülhetünk, ahová önerőből nagyon nehéz feljutni. Azért is, mert oda csak az együtt éneklőknek van világútlevelük. Ez az ajtó nyílt ki most, a Dalindások égi szépségű hangjukkal, teljes szívük erejével, minden női szándékukkal röpítenek erre a lakhatóbb létsíkra. Remélem eddig is tudta mindenki, hogy a valódi nőiség képes ezt a szíven át az égbe vezető utat megnyitni. Persze a szív közepe egyáltalán nincs közelebb, mint a legmagasabb ég, csak a profán hétköznapok világa akarja ezt elhitetni velünk - ami viszont a nőiség teljességét csorbítja, így pont lényegétől fosztja meg. A Dalinda albummal (Fonó, 2018) az őseredeti állapot megújításának útját járja Orbán Johanna, Paár Julianna és Tímár Sára, és ezzel ők is segítik a világot az önmagára ébredésben. Ne gondoljuk, hogy ez egyszerű munka, kell hozzá tehetség, rengeteg gyakorlás, alázat, bátorság, szív és szabadság. Mindezeket már eddig is felfedezhettük az énekesnők korábbi munkáiban, Tímár Sára nemrég kijött szólólemezén is bizonyítja, hogy minden szerénységével együtt nagy részt vállal ebből, Paár Julianna játékosságát többek közt a Nana Vortexben és a Tárkány Művekben is csodálhattuk, Orbán Johanna pedig az Illangó énektrió alapítójaként szerzett már tapasztalatokat a műfajban. A Dalinda világa a grúz Trio Mandiliéval is párhuzamba vonható, fel is léptek előttük tavaly, de talán még inkább rokoníthatók a tradíciókat a modern világlelkülettel házasító kultikus Zap Mamával. Ám ezek csak viszonyítási pontok, hogy nagyjából felhelyezhessük a Dalindát a világzenei színtér térképére, a lényeg azonban valahol ott keresendő, amire már az elején utaltunk: kultúránk köreiben új csillag született, aminek fényében megmártózva a hétköznapok világából az emberi élet kiemelhető a profán térből, és a játékosság üde frissességével röpülhet az eddig elérhetetlennek tetsző magasságokba. Ha eddig nem hittük el, hogy van kiút és szabadság, ami elérhető számunkra is, most a Dalinda egy csodás és megfiatalító dalfüzérrel emlékeztet erre. Nézzük csak az alábbi meserészletet a kísérőfüzetből az Egy madár című dal kapcsán a női tudományról: „Legyen hét tudományod: az első legyen a varázslás. Második legyen a táltosság, harmadik legyen a szíved érzete, negyedik legyen, hogy tudj parancsolni embernek és állatnak, ötödik legyen, hogy tudj uralkodni minden boszorkány hatalmán, hatodik legyen a táltos paripád, a hetedik, hogy minden hajnalban, a hajnalcsillag tavában megfürödhessél. Legvégül olyan legényt válassz, akinek a paripája legalább olyan táltos, mint a tiéd.”
Aki a hagyományosabb népzenét kedveli jobban, abban keres és talál vigaszt, most rátalálhat a Magyarhang zenekar és Konkoly Csenge albumára, a Te vagy a Nap, én az Éjjel (Fonó, 2018) címűre. A vonószenekart három testvér, Mészáros Erzsébet, Mészáros Vince és Mészáros Mátyás alkotják klasszikus felállással: hegedűvel, brácsával és bőgővel. Régi barátság fűzi őket Konkoly Csenge énekesnőhöz, már a zeneiskolai évek meghatározták ezt a kapcsolatot, aztán később a Zeneakadémián játszottak egymásnak a diplomamunkához, azóta pedig már több helyen megfordultak együtt külföldön is. A lemez 13 dalos merítéséhez az egész régióból válogattak, van itt somogyi, széki, magyarlónai, kibédi és mezőkölpényi muzsika a vonószene minden velejárójával: sűrű megszólalással és kellőképpen erőteljes lüktetéssel. Szerencsére értik a lényeget: akkor a legjobb a dolog, ha élőnek hangzik, és nincs túlsterilizálva. Persze tiszta és végig követhető a megszólalás, nincs ebben hiba semmi, de még csak nem is ez a lényeg, messze nem a jó hangzástól működik az album, hiszen ettől még lehetne hosszú távon egyhangú, sőt unalmas. A Magyarhang muzsikusai valóban érzik is ezt a zenét, nem csak értik, tehát a tudatosság összekapcsolódott a szíverőkkel. Amikor pedig Csengét kísérik, képesek lefinomodni, alázattal, de a lendületet megtartva kísérni, az adott dal lényegét fókuszban tartva. És bocsássák meg, minden hangszeres erény mellett ez a lemez akkor a legerősebb, akkor halunk bele úgy istenigazából, amikor Konkoly Csenge megkapja a maga terét, amikor mindössze pár hang szól mögötte, tényleg csak illanó kíséretként, jelzésszerűen. Amikor pedig egyedül marad, akkor vele szárnyalni maga a képtelen gyönyör, pedig ilyenkor jellemzően a balladai homály, a színtiszta fájdalom társul lelki poggyászként. De ez már csak ilyen, ez a fájdalmas blues akkor az igazi, ha történetesen magyar népzenének hívják. Mondom is a címét: A két kápolnavirág meséje. De vissza kell, hogy kanyarodjak még a konklúzió miatt: ez a társulás így nagyszerű, ahogy van, a zenekar megtalálta énekesnőjét és fordítva.
Népzenei körképünket kamarazenei pillanatfelvétellel zárjuk, a Rustico project lemeze (Fonó, 2018) három tapasztalt muzsikus: Kubinyi Júlia, Szokolay Dongó Balázs és Zimber Ferenc közös alkotása. Székelyföld, Moldva, Mezőség, Nyitra és Somogy zenéje kerül közös nevezőre ebben az intuitívan szerkesztett órában. Kubinyi Júlia a Dűvő állandó szólistája, róla első szólólemeze kapcsán írtunk, Szokolay Dongó Balázs fúvóhangszeresről - aki épp annyira vonzódik az improvizatív zenéhez, mint a népzenéhez -, már sokszor szóltunk különböző formációi kapcsán, legutóbb itt, Zimber Ferenc cimbalmos pedig számos nép- és világzenei együttesben zenél, például a nálunk is sokat dicsért Buda Folk Band állandó közreműködője. A Rustico az arányok zenekara, visszafogott, pasztelles hangulat- és életképeket éppúgy kapunk, mint nekibuzdulásokat, de a nagy rohanások sincsenek elkapkodva, minden hang ki van szépen játszva, mégis átszövi az egészet valami nagyon finom raszteresre szőtt melankólia. Az alapok végig eredeti folktémákon nyugszanak, de szabadon és oldottan bontogatják saját dalokká, így ezt a fajta metódust már inkább a világzenék közé szokta sorolni a kategorizáló hajlam. De mi ezzel nem nagyon foglalkozunk, megelégszünk annyival, hogy a Rustico egy bejárható utat rak le elénk, amin igen jó nézelődve, meg-megpihenve barangolni és a felkínált hangulatok közt elidőzni. Mintha egy lankás-dombos vidéken járnánk árnyas lugasok közt egy nyári délutánon, miközben a hozzánk szűrődő impulzusok a kollektív folklór-emlékezet időrétegeit hozzák közel. Néhol egészen olyan ez a zene, mint az etnós pszichedelikus bandáknál a központi téma, simán el tudom képzelni, hogy egy ilyen irányultságú zenekar örömmel dúsítaná még elektronikával és vaskosabb ritmusszekcióval. Nyilván úgy is működne, de én kifejezetten örülök minden olyan akusztikus muzsikának, ami tágan értelmezett jelentés és hangulattartalommal képes a hallgatót feltölteni, és ezen túlmenően olyat tud átadni a hagyományokból, amit a ma embere is könnyen beépíthet az életébe. Remek lemez, remélem lesz még folytatása.
