Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A címben a mondat első fele a Buda Folk Band saját stílusmegjelölését takarja, azaz ők úgy fogalmaznak pontosabban saját zenéjükről, hogy Magyar világi népzene. Mi több, új lemezüknek ezt a címet is adták, minimum miheztartás végett. Már az alapítás körül megszületett bennük ez a meghatározás, és ez egyrészt rendben is van, nyilván segít a tájékozódásban, de akár el is ijeszthet gyengébb idegzetűeket, ami nagy kár lenne. De ne rohanjunk ennyire, először nézzük, ők maguk mit mondanak erről: „Mindannyian népzenészek vagyunk, ezt a zenét szeretjük a legjobban játszani, ám színpadon lépünk fel, a színpad vonzása pedig olyan, hogy nem lehet egy egész széki táncrendet a közönség elé vinni. Ezért úgy gondoltuk, hogy abból a zenéből kiindulva, amelyet tanultunk és tanulunk a mai napig, koncertképes, színpadi anyagot hozunk létre, melyben helye van táncnak, éneknek, különböző népek különleges hangszereinek, és még sok minden másnak. Az áthangszerelés, a feldolgozás vagy átdolgozás pedig, mint például a füzesi zenében a koboz, öregbíti, vagy épp fiatalítja a népzenét. Ez a gondolatmenet szülte meg azt a kifejezést, zenét, amelyet mi magyar világi népzenének hívunk. Amit színpadra viszünk, az nem feltétlenül és kizárólag a tradícióban gyökerező népzene, hanem népzenei ihletésű, de modernebb, „világibb” zene. Ezt azonban semmiképp nem elektronikus eszközökkel szeretnénk létrehozni, ahogy ez a világzenében gyakran előfordul, hanem akusztikus népi hangszerekkel. Számainkat el lehetne játszani szólógitárral meg dobszereléssel is, de akkor nem fog az a fajta érzelemvilág, életérzés kitörni belőle, amit mi minden számba igyekszünk belesűríteni.” (Részlet Asztalos Emese 2011-es interjújából.)
2011-ben jött ki az első lemez, a Sűrű vándor, és én például rendesen beindultam rá. Azon már minden egyben volt, hogy el is higgyük, el lehet emelni a táncházi közegből a népzenét, és úgy fel lehet dolgozni, koncertterembe vinni, albumba önteni, hogy az maga legyen a színtiszta rockandroll. Ebben a bandában benne van az a sűrű vér, ami ehhez a kényes művelethez elengedhetetlen, mert valljuk be a rockandrollhoz kell valami plusz, és az nem szimplán formai kérdés. A Buda Folk Band alapítói, Csoóri Sándor „Sündi” kontrás-tamburás-énekes és Éri Márton brácsás a Muzsikás família gyermekei, egész életüket abban a kulturális közegben töltötték, ami meg is határozta sorsukat, hozzáállásukat. Remek társaik mindebben Maruzsenszki Andor és Takács Ádám hegedűsök, Salamon Soma harmonikás-furulyás, Pénzes Géza bőgős, Márczi Anna „Tücsi” énekesnő és Zimber Ferenc cimbalmos.
Ami elsőre lejön, és már a debütálásnál is kihallatszott, hogy nagyjából egyforma mértékben van meg bennük a szakmai alázat és a kutyavér. Hallani, hogy nem teltek hiába a belefeccölt évek, szakmailag rendben vannak, magukévá tették a legrafináltabb rezdüléseket is mestereiktől, és ez kell is ahhoz, hogy úgy játsszanak stílusokkal, hangzásokkal, ahogy nekik tetszik, és ahogy az adott zenei környezet és cél megkívánja. Másrészt tényleg olyan feszes erejű és sodrású lemezről beszélünk, ami nem bírja el csak a népzene, vagy akár a világzene szokásos kereteit, érzelmi és hangulati telítettsége révén a blues, alt-country és rockandroll élvonalban is megállnák a helyüket. Miközben persze az alapokat verbunk, hajnali, legényes és népdalok adják, és valójában alig változtatnak azok lényegén, mégis mintha a sarkaiból forgatnák ki a világot. Kénytelen vagyok azt mondani, övék ma a világ egyik legizgalmasabb hardcore muzsikája, és tessék mindezt akusztikus megszólalással érteni. Semmiféle idegen köntöst nem erőltetnek magukra, minden ízében természetes hangot dolgoztak ki, egyszerre körülölel és átitat, a legszépségesebb szárnyaláskor éppúgy, mint a sűrű vágtákban. És bár ki lehet ragadni részleteket, a dalok külön-külön is nagyon erősek, kiváltképp működik albumként, egységbe forrva ez az ötvenegy perc újra és újra hallgattatja magát. Nálam legalábbis mostanában fontos orvosság – napjában minimum kétszer.
És miután a Buda Folk Bandet kikiáltottam az egyik legjobbnak, újra meg kell tennem. Lakatos Róbert és a Rév a Fonónál hozta ki harmadik albumát Révület címmel, és igazat kell adjak nekik, ez a lemez is arra a sorsra jutott, hogy nem tudok szabadulni tőle. Nyakig, sőt fejem búbjáig belemerülve próbálom megfejteni titkát, ám eddig mindhiába. És valószínűleg így is van jól, amíg világa titkokkal teli és varázslatokkal átszőtt, új erők áradnak belőle. Egyszerűen megunhatatlan. És kikezdhetetlen. Szakmailag vérprofi, minden hang tisztán kijátszva és hallható a legkisebb rezdülés is, azaz minden előttünk zajlik, és mégis. Többek közt ettől olyan nagyszerű a Rév muzsikája, hogy a profizmus nem párosul unalommal, nem valami kitanult hivatalnokokat hallunk zenélni, van ebben az egész produkcióban valami csillogóan magától értetődő, miközben olyan nehéz lehet ezt ilyen szinten eljátszani, hogy a legtöbben belegebednének. A szakmai múlt persze adja magát, Lakatos Róbert hegedűs-brácsás gyermekkorától fogva aktívan éli a zenészéletet, és párhuzamosan akklimatizálódott a népzene és a komolyzene világában. Filharmonikus és kamarazenész, 2012 óta pedig a Kassai Thália Színház zenei vezetője, népzenei oldalát pedig olyan zenekarokban edzette, mint a felvidéki Csiholók, a Szőttes Táncegyüttes és az Ifjú Szívek Táncegyüttes. Témánkba vágnak még az olyan lemezeket is megért produkciók, mint a Csillagok-csillagok, és a Rendhagyó prímástalálkozó.
A Révet Lakatos Róbert 2005-ben alapította (társai ebben Korpás Éva énekesnő, Takács Ádám hegedűs, Kuti Sándor cimbalmos, Mester László brácsás, Hanusz Zoltán brácsás-gitáros és Lelkes Tibor nagybőgős), ami másodjára Brácsatánc címen olyat dobott, aminél nem is nagyon volt izgalmasabb 2008-ban. Ezen a komolyzene és a népzene sosem hallott kreativitással olvadt össze, nem is hasonlíthatók senki máshoz, csakis saját magukhoz. Azt a szintet megugrani szinte képtelenségnek tűnt, talán nem is véletlen, hogy nem kapkodtak, az eltelt öt évben nyilván sok egyéb dolguk is akadt, de legalább szépen beért egy következő szint. De hagyjuk ezt a megugrás dolgot, nem a méricskélés a lényeg. Az azonban bizonyos, hogy a Brácsatánc kereteit tovább tolták, a hagyományos magyar autentikus népzenék mellé jött balkáni, sőt török íz is, valamint jazz, gipsy-swing, sőt rap. Persze ettől még nem kellene, hogy több legyen a produkció, és nem is attól lett több, hogy többféle elemet beemeltek, hanem attól, ahogyan! A feldolgozások és a saját szerzemények egyaránt borzongató alámerülések, nem is lehet ilyen alapon különbséget tenni köztük. A hét nagy léptékű dal mindegyike külön univerzum, saját világgal és felépítménnyel, és bár minden perce tartogat sokszori meghallgatásra is ébresztő izgalmakat, két helyen felejtem el magamat igazán, az egyik a nyitó Osztinátó dzsesszes varázsszőnyege olyan hegedűszólóval, amit érzelmileg alig tudok feldolgozni, valamint a tradicionálisból átfogalmazott Oglanin Elinde, amit pedig egyszerűen képtelenség elégszer hallani ahhoz, hogy elhiggyem. Persze addig jó, amíg nem is tudom. A valódi művészet lényege úgyis mindig az, hogy nem magyarázni kell, hanem átélni és mélyre engedni, hogy ott hasson, ahol a szavak már mit sem érnek.
