Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hat magyar lemezújdonság a legfrissebb merítés, és ha műfaji gettót nem is tudunk (vagy épp nem akarunk) minden esetben pontosan belőni, ám közös nevezőként pont a lényeget azért megnevezzük: különböző zsánereket lazán és szabadon használó, kreatív energiákban tobzódó lemezekről lesz szó, hogy épp dzsessz, népzene, dub/reggae, vagy rock (androll) a kiindulási alap, az végül is csak iránymutató és nem sarkalatos pont.
A leginkább a Csík zenekarból ismert Szabó Attila három éve élte ki magát a beszédes Második Műszak név égisze alatt, ami valójában szólólemeznek tekinthető, és a gyerekkorból eredeztethető rockandroll mánia teljesedett ki rajta. A saját dalokkal és feldolgozásokkal telepakolt, megnyerő és laza lemez egyszeri dobásnak tűnt az évek teltével, de itt a folytatás: most már az egyértelműség jegyében saját néven jött ki Lélekbiztosító (Gryllus) címmel. Attila itt még szabadabban kezeli a műfaji határokat, és csinált egy sokfelé kacsingató poplemezt, így még teljesebbre formálhatta szerzői és zenészi vénája minden vágyát. Természetesen hosszú út vezetett idáig a gyerekkori beat szerelemtől a népzenészi munkásságon és az első, 2005-ös Kispál feldolgozáson át, amikortól már hihetőnek tűnt számára is, hogy nem kell feltétlenül választani a nagy zenei lángolások közül, lehet mindezt ügyesen egyszerre is csinálni. A felütés azért egy folk téma a Csík segítségével, majd a Hajnali teljes természetességgel és rövid úton folyik át egy Beatles feldolgozásba, amiben továbbra is ott bujkál a magyar folk lüktetése, de az ilyesmihez a Csík legénysége már nagyon ért. Aztán nincs megállás, egészen laza szerkezetű popzenék, rock-témák, táncos kiélések, folk feldolgozásoknak tűnő indie zenék és Kalákás hangulatok váltogatják egymást rengeteg közreműködővel, akik hallhatóan hozták magukkal a közösbe saját világukat is. Harminckét muzsikus játszik ilyen-olyan felállásban a lemezen, köztük olyanok, mint Csík János, Ferenczy György, Mező Misi, Cseh Tamás, Falusi Mariann, Hock Ernő, Lovasi András és Presser Gábor. Az illusztris névsornak nyilvánvalóan már önmagában jó a marketingértéke, de a lemez nem ettől működik, hanem a zenerajongástól, egyértelmű, hogy Attila imádja, amit csinál - neki aztán tényleg az a munkája, amit szeret. Nyilvánvalóan hozzám is közelebb állnak bizonyos stílusú dalok, a folkos ízek, a funkosan gördülők és a bluesosabbak, de egyben is működik, mintha Attila megcsinálta volna eddigi pályafutása best of playlistjét, csak ugye abban a szerencsés helyzetben van, hogy ő maga el is tudja mindezt zenélni a barátaival.
A Moiras Records régi, elfeledett, akár meg sem jelent, vagy pedig klasszikus, de már hozzáférhetetlen felvételeket, azaz albumokat jelentet meg elsősorban LP-n és időnként CD-n (néha is-is). A Mini 50 című 4CD-s Jubileumi gyűjtemény annak a zenekarnak állít méltó emléket, aki képes volt progresszív zenéjével világszínvonalút alkotni, ráadásul görcsmentesen, mindenféle túlzásoktól és túlgondolásoktól mentesen. Fura sors az övék, Török Ádám szerencsére tűzön-vízen át képes volt minden tasliból felállni, és folytatni a zenélést, pedig az akkori kor döntnökei, élen Erdős Péter nagyhatalmú menedzser visszaéléseivel, mindent megtettek, hogy kigyomlálják az egyéni ízeket, vagyis az invenciók és progressziók lényegét. A csak 1978-ban megjelent Vissza a városba debütálás nyilván egészen más, mint sok évvel korábbi első inkarnáció lettek volna, például addigra az egész korábbi tagság kicserélődött, de ez azon kívül, hogy ha akarjuk, megmaradhat ugyan fájó pontnak és a kényszerű kihagyások tablójának, inkább már csak kultúra- és kortörténeti érdekesség ez a tény, segít rálátni a közelmúlt eseményeire. Az akadályok persze nem csak hátráltatók lehetnek, hanem a megerősödések és kitartások erőinek fokozói is, a Mini esetében ez utóbbi áll, amit az is egyértelműsít, hogy meglepően jól öregedtek ezek a felvételek. Nagyon gazdag zeneiség volt az övék, elsősorban a progresszív és a dzsessz-rock címkékkel szokás meghatározni, sőt, a space-rock is befigyel, ami egyébként a hetvenes években élte fénykorát még nálunk is (és egyébként monumentális túltolásaival esett át sok esetben az űr túloldalára). A debütálás gyakorlatilag bármilyen kontextusban, azaz bármi mellé helyezve állja az összevetés próbáját: semmivel sem marad el a világtermés színe-javától, bizonyos vonatkozásokban és ízekben pedig, beleértve természetesen a szövegeket is, közelebb állhat hozzánk ez a lelkület sok egyéb hasonló műfajú próbálkozásnál. A 79-es Úton a Föld felé már jóval slágeresebb lemez, és ezen már tényleg ott figyelnek a space-rock külső jegyei is, de olyan kőkeményen funkys, és a kort színesen-szagosan megidéző az összhatás, hogy végső soron szemernyit sem marad el élvezeti értékben a debütálástól. Igazából a dalok tekintetében talán még jobb is. Az 1980-as Koncert ezt a dalosabb-slágeresebb vonalat viszi, természetszerűleg az élő előadásokra egyébként is jellemző hangszeres szólókkal és kifuttatásokkal, de semmi sincs komolyabban túllihegve. Valójában a Mini az arányok zenekara, ami ezen a koncertlemezen is jól lekövethető – ez pedig nem annyira általános momentum a progresszív műfajnál. Erre a harmadik CD-re került fel a Minden változó című MTV felvétel bónuszként. Bár az is következhetne, hogy a ’83-as Dzsungel már nem az igazi, messze nem az a progresszív csoda, mint lennie kéne, stb, de nem mondhatok ilyet. Valójában nagyon eltalált, vagány anyag, és most ezt a klasszikus lemezsort egyben áthallgatva, minden olyan természetes ívű, és sokkal inkább tűnik lelazulásnak és a helyzetekből, lehetőségekből való csúcsra járatásnak, mint bárminemű invenció elkopásának, úgyhogy simán ki merem jelenteni: a Mini életművének ez a négy lemezt magába foglaló időszaka hibátlan és máig működő zenei desszert, nagy öröm, hogy a kiadó bevállalta. És még tartozik hozzá egy príma és kiadós kísérőfüzet is a zenekari (lemez) történet szórakoztató részletezésével, fotókkal, az LP borítókkal és a vonatkozó információkkal.
Szabó Gábor, a kultikus jazzgitáros kétszer járt itthon - többek közt koncertezés céljából a hetvenes években ’56-os disszidálása után. Mindkét fellépésről felvétel is készült, a Moiras Records a ’74-eset 2007-ben hozta ki CD-n és LP-n, a ’78-as Hilton Szállóbeli koncertet pedig most jelentette meg CD-n Gabor Szabo In Budapest Again címmel. Ennek a végére rákerült egy ’81-es, a Pulzus című Tv-műsor számára rögzített ötperces dal is, a From A Dream. A közreműködő magyar rock és dzsesszzenészek közt olyan nevekre bukkanhatunk többek közt, mint Babos Gyula, Dés László, Lerch István, Kőszegi Imre, Másik János és Solti János, a Killing Me Softly-ban pedig Bontovics Kati énekel. Szabó Gábor játéka azért volt mindig is különleges, mert úgy duzzadt az érzelmektől, a játékosságtól, hogy a giccs árnyéka sem vetült rá, és az öncélú túltolásokat is rendre kerülte. Azaz kerülnie sem kellett, egyszerűen nem volt sajátja az akadémikus sznobizmus, természetes báját mindvégig megtartotta és ebben tán még a drog sem hátráltatta. Persze mindig kérdéses, hogy milyen arányú befolyással bírt ebben a zenében katalizátorként a heroin, de akkor akár az egész akkori színteret meg kellene vizsgálni ebből a dőlésszögből is. A lényeg azonban, hogy Szabó Gábor minden tekintetben saját zeneiséget alakított ki, egy olyan sziget öntörvényű lakója volt, ahová partneréül lehetett szegődni, de sem elvenni, sem elvitatni nem lehetett tőle egy szegletnyit sem. Még abban sem vagyok biztos, hogy a kísérők legyenek bár a legjobbak, érdemileg bármit is hozzá tudtak tenni a zenéjéhez, már leszámítva azt, hogy fel kellett érjenek hozzá mind tudásban, mind pedig kreativitásban. Ez a szempont itt hallhatóan rendben volt. A dzsessz ezen szegmense valójába vékony mezsgye. Mármint jól csinálni. Ha kicsit is túlmegy egy ponton, akkor sima pop lesz belőle, amit történetesen dzsessz zenészek csinálnak, ha túlművészkedik bármilyen vonatkozásban, akkor könnyen eshet az öncélúság csapdájába, ha pedig nem lesz benne elég szív, akkor unalomba fullad, mint valami rideg ujjgyakorlat. Szabót ezek a veszélyek nem fenyegették, és lehet persze vitázni az arányok helyes belövéséről, de itt a lehetőség, hogy bárki tegyen egy próbát vele. Nem beszélve arról, hogy végső soron „minden egyformán popzene”. De annak az egyik legeslegjobb.
Egészen másfajta dzsessz Lukács Miklós - Cimbiózis 5tet lemeze, a Lux et Umbra (Fonó, 2018), vele utazva nagyon messze járunk a hétköznapi popzenétől. Az első Cimbiózis lemezről itt írtunk, a másodikról pedig itt, mivel pedig Lukács Miklós több együttesben is megfordul rendszeresen, és sokféle utat kipróbál szimultán is, a Cimbiózis harmadik lemezére három év után kerülhetett sor. De semmi baj, ez a fajta, gyakran csendes és elmélyült hangképekre támaszkodó kamaramuzsika akkor válik igazán sokatmondóvá, ha kellőképpen beérik, mert mélysége a beléfektetett szándékkal arányos. Az alaptársak a két korábbi albumhoz hasonlóan Orbán György bőgős és Baló István dobos, de most két új vendég is érkezett, Klenyán Csaba klarinétos és Jankó Attila fagottos. Illetve nem is vendégek ők, hanem valódi társak, ahogyan Lukács Miklós fogalmaz a kísérőfüzetben: „Bizalmas társakká váltak már az első próbákon”. Ez a bensőséges muzsika - pont lényege: az elmélyült együttzenélés révén - a műfaji határokat és skatulyákat sem bírja el, hogy most meddig dzsessz és honnan kortárszene, végül is nem annyira érdekes, ez már legyen a terjesztők és a marketing gondja. Lukács Miklós nagy művész, és bár valóban nem szűkölködünk remek cimbalmosokban idehaza, ő egy picit másképp áll hozzá, mint a többiek. Ettől még nem kell rangsorolni, nincs is szándékomban, egyszerűen csak ő fogalmaz meg számomra olyasmiket, amiket mástól nem hallok ki. Például a csend hangjait. Hangsúlyos, nehéz, néha egészen felkavaró csendeket teremt. Amikor pedig megpendít valamit, végképp nem tudom eldönteni, hogy a hangoknak magunknak örüljek, vagy a hangközöknek. Nála egyértelműen kiviláglik, hogy valójában a csendből táplálkozik a zene lényege és atmoszférája légkörét is (gyakran nem is hallható) belső dimenziói adják. Nagy szabadságot adott Miklós partnereinek, és jól tette: éltek a lehetőséggel, és valóban társaivá váltak ezen az úton – ha kérdeznének, mondanám, hogy néhány kört még rendelnék ebből. Fény és árnyék dualitása a címben is jelzett téma, és ebben nem kevés potenciál rejlik, ahogy Miklós mondja a bookletben: „Ha egyszer igazán megértenénk ennek a testvériségnek a működését, talán jobban tudnánk együtt élni velük”.
A cimbalom egyébként a XX. század első nagy világégéséig, pár évtizeddel korábbi tökéletesítésétől kezdve (Schunda Vencel József budapesti hangszerkészítő alkotása) rendkívül népszerű „magyar zongoraként” futott be jelentős karriert a muzsika világában. Aztán jöttek a hullámvölgyek, majd mostanában a legújabb kori népszérűségénél tartunk. Itt a Lángolón minden évben üdvözletünket küldjük Unger Balázs bandája, a Cimbaliband épp aktuális lemezét hallva, legutóbb ilyesmi épp két hónapja történt, és szinte felocsúdni sem volt időnk, máris itt a legújabb project debütálása: Cimbalom Brothers: Testvériség/Brotherhood (Fonó, 2018). Unger Balázs (nem éppen) csendestársa ebben a friss bandában Lisztes Jenő, Roby Lakatos világlátott zenekarának állandó cimbalmosa, az ő zenei háttér országa elsősorban a jazz és a hagyományos magyar cigányzene. Ez a project most ráadásul nem is csak duó, mindketten hozták bele zenésztesójukat: Unger Gergő a Cimbaliband motorja, most még a kobozt és tamburabrácsot is előkapta a gitárja mellé, Lisztes László nagybőgős pedig bátyja mellett muzsikál szintén Roby Lakatos zenekarában, és a balkáni zenék sem esnek távol érdeklődési körétől a már szóba hozott műfajokon felül. A Testvériség cím nyilvánvalóan a zenei-szakmai vonalak mentén kialakuló barátság jelzése, egy nagyobb közös halmaz megnevezése. Úgy látom két fő csapása adódott, egyik az örömzenélés, a magas szakmai tudás fölött kialakuló szabad áramlás boldogsága – mert tényleg süt belőle az érzelmi telítettség, míg a másik egy komolyan vett és profin felépített ismeretterjesztés. Az album tucatnyi kompozíciója, tizenkét olyan szerző munkássága előtt tisztelgő összeállítás, akiknek hatalmas szerepük volt a cimbalom népszerűsítésében, azaz kivételesen élvezetes muzsikákat komponáltak a hangszerre, vagy olyan zenéket írtak, amelyek nagyszerűen átkalibrálhatók a cimbalom világára. Django Reinhardttól Joseph Moskowitzon, Liszt Ferencen és Rácz Aladáron át Toni Iordace-ig terjed az ív, és bizony csak kapkodhatjuk a fejünket: egyáltalán honnan jöhet ennyi invenció? Nyilvánvalóan és nagyon helyesen a különböző korokban és kulturális környezetekben alkotó szerzők az albumon meglepően egységes hangzáságyba kerültek, és bár a stílusok színes kavalkádja mindvégig jellemző, ez a lendületes zenei kerék minduntalan vissza-visszatér hangulatokhoz és zenei közös pontokhoz. Kapunk is a zenei magas-fok csuklólazasága mellé még egy másik lényeges impulzust is: az elmúlt 100-150 év, és főleg a XX. század kulturális sokszínű-egységének lenyűgöző tablóját. Remélhetőleg már rég egyértelmű, ha az ember az európaiság valódi gyökereit és kulturális sarokpontjait keresi és azt művészi szintre emelt formákban akarja magához venni testi-lelki-szellemi táplálékként, akkor az efféle lényegre törő produkciókhoz érdemes fordulni első körben. A Cimbalom Brothers fergeteges instrumentális muzsikája képes rendet vágni a zűrzavarban és energiával feltölteni a napi fáradalmak közepette.
Lipi Brown, aki pár hónapja lépett ki a PASO-ból most dub lemezzel hallat magáról. A Criminals In The Parliament LP (BudapestVinyl, 2018) nem csak az ő dub/reggae tevékenységének első kézzelfogható kifejeződése, hanem az első igazi magyar színtiszta dub LP. Voltak már próbálkozások, az elektronikus tánczenében dubmixek, válogatások hazai felvételekből, de ez most más. Viszont a PASO-t, ami sokáig Lipi zenészotthona volt, két dolog miatt is érdemes megemlíteni. Egyrészt muzsikus hősünk nem csak dobosa volt a közelmúltig, hanem alapítója, zene- és szövegírója is, tehát egyik lelke és motorja; másodsorban pedig széles nyilvánosság előtt zajló kilépése kapcsán, már csak azért is, mert meglehet, hogy az állampolgári elégedetlenségen felül ez is hozzájárult az album tematikájához és címéhez. Lipi ugyanis nyílt levelében felrótt bizonyos dolgokat zenekarának, elsősorban politikai, azaz politikai-erkölcsi tárgykörben – amit most nem részletezünk, könnyű utánakeresni -, és ez a nyilatkozat az ő alapállását és politikai/morális hitét is részletezte. Ez a fajta kiállás és hittétel lehet nagyon szimpatikus, őszintesége és bátorsága miatt mindenképpen, és túl is kell, hogy mutasson a politikai nézetek szűk keretein. A dub egyértelműen a jamaicai reggae velejárójaként, mintegy B oldalaként jelent meg a világban, és futott be elképesztő karriert, megtermékenyítve számtalan műfajt éppúgy, mint stúdiótechnikai/keverési metódust. Aztán persze műfajként is önállósodott, már a hetvenes évek óta nem csak a kislemezek A-oldalának instrumentális/szellősre effektezett tánczenei verziójaként ismert, Lee Perry, King Tubby, Mad Professor vagy Adrian Sherwood külön univerzummá tágított addig nem hallott töménységű hangképeket. A dub annak idején úgy futott be nyugaton, elsősorban Anglián keresztül, hogy az egyre népszerűbb reggae zenekarok mellett néhány punk zenekar is csináltatott ilyen verziókat dalaiból, és a koncertjeikre is meghívtak reggae bandákat – a mindenféle (elnyomó) hatalommal való szemben álló attitűdöket már ebből is be lehet saccolni. Persze ez nem feltétlenül jön át, ha pusztán egy dub felvételt hallgatunk, ezek ugyanis valójában kivezető kapuk és hidak. Talán még jobban, mint a purista reggae, mert a dub igazi elvezető ösvény, jól járható út egy lakhatóbb világba, egy sokkal otthonosabb környezetbe. Ha Lipi Brown lemeze a düh mellett erre is utal, a valódi bűnösökkel teli világunkból való egyik kivezető utat építette meg ezzel az anyaggal, akkor minden világos: a jó dub tényleg képes megnyugtatni, ellazítani, eloldani, tudatilag megemelni. Mert hát ugye ez a kilépés mindig csak belül tud megtörténni, és ha ez megvan, akkor a külső élet megpróbáltatásait is jobban bírjuk. Az album a klasszikus kilencvenes évekbeli angol digi-dub utódja, akkor alakultak ki kulcsmomentumai, dallamvezetése, megszólalásainak fő vonalai. Középpontban a kitartó lüktetésű dob-basszus, aminek szilárd alapjaira általában szellős billentyűsakkordok rétegződnek és illeszkednek be a ritmushézagokba, efölött pedig a szólóhangszer melódiái úsznak - ami szerepet itt az Augustus Pablo briliáns életműve óta imádott melodica tölti be (dub alműfaji megnevezése: steppa). Ez a hangszer valamiért a többi harmonikafélénél ősibb hangulatot idéz, megnyugtató időtlenségbe ránt, és ezzel Lipi nagyon tud élni. Ő volt egyébként a dob és melodica hangszeres része mellett az album producere is, a riddimeket pedig Du3normal, Antem, és a Black Hole Sound System rakta össze hallhatóan kellőképpen ráérezve LB világára. Az egy dolog, hogy mutatós az album csomagolása és már kézbe venni is jó, de még fontosabb tény, hogy az első magyar dub LP abszolút világszínvonalú, Lipi ezzel a debütálásával rögtön az A-ligába ugrott. Ha lenne még ilyen gyűjteményem, odaraknám valahová az Alpha & Omega, a Twilight Circus, az On-U Sound lemezek és Augustus Pablo közé.
