Ozzy motyogott, közönség megőrült - Ilyen volt a Golden Gods Londonban

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kétszer voltam MTV EMA-en. Valószínűleg a Grammy sokkal puccosabb ennél, de azért az EMA díjátadója sem marad el tőle, ha világsztárokat kell felmutatni sokk csillogás és villogás közepette, sőt, itt még inkább ez a lényeg. Na, a Golden Gods ennek pont az ellentéte. Mármint nem úgy értem, hogy lepukkant lenne, hanem a csillogás helyett a zenén van a hangsúly, ahol persze a torzított gitáré a főszerep, és nem is kell rá annyira kiöltözni. Vagyis nem kellene, de azért sokan kiöltöztek, úgy, mintha skatulyából előhúzott metálrajongók lennének, gondosan válogatott felvarrókkal, gondosan kiemelt tetoválásokkal, kalapokkal, szoknyákkal, kifestve stb. Szóval lényegében a VIP-szektor ugyanúgy magát mutogatta, mint szinte minden ilyen eseményen.

Az est házigazdája Jamey Jasta volt. Elmondta, hogy előző nap óriásit koncertezett zenekarával, a Harebreeddel a Downloadon, majd elkezdték kiszórni a díjakat. Persze egy csomóan nem jöttek el, a Judas Priest helyett például az Orange Goblin frontembere vette át a díjat, de az azért meglepő volt, hogy a Tool énekese megjelent, és elmondta, hogy jövőre jön valami új zene tőlük. Aztán a végén felsétált a színpadra Ozzy is, hogy átvegye az életműdíját, motyogott valamit az orra alatt, és lesétált. Ennyi elég is volt, mindenki megőrült, erre vártunk az egész este, hogy Ozzy mondjon pár szót, mi meg vigyorogjunk mint a hülyegyerekek.

Ezután a Parkway Drive koncertje csak levezetés volt, még akkor is, ha a dobfelszerelés úgy állt fejre, hogy közben égett minden színpadon. Ja, és a díjözön közben is voltak párszámos koncertek. A Meshuggah például eléggé legyalulta a nézőteret, a Myrkur csak egy csellós dalt adott elő, a Baroness semmi különös nem volt, a Carpenter Brut synthwave-je pedig unalomba fulladt.

Mindezzel párhuzamosan ment az úgynevezett vörös szőnyeges esemény, ahol azért bőbeszédűbbek voltak az emberek.

Bury Tomorrow

A metálközösség lényege, hogy nincs még egy hasonló, aminek a tagjaival gyorsabban egymásra lehet találni. Bemész egy zsúfolt helyre, elkiáltod magad, hogy Slayer, és vagy visszakiabál valaki, vagy metálvillázik, és máris tudod, hogy ő ott a te embered.

El se hiszem, hogy már összehoztunk öt albumot, és valamelyikünk minden egyes albumnál elmondta, hogy ez lesz a legjobb albumunk. Tudjuk mit akarunk, a rajongók tudják, hogy mit várnak tőlünk, nem hagytuk, hogy bárki is beleszóljon. Kicsit furcsán hangzik, de teljesen lecsupaszítottuk az egészet, elhagytunk minden olyat, ami miatt esetleg az elmúlt években nem feltétlenül éreztük száz százalékosnak a munkánkat, és mindenfajta kompromisszum nélkül egy olyan lemezt csináltunk, amilyet mindig is szerettünk volna. De most sikerült úgy intézni, hogy a nyár közepén jelenjen meg, és azonnal útnak is indulunk és világuralomra törünk. A világuralom elérése pedig elég nagy munka, így sajnos nem fér bele időben, hogy nyaraljunk is mellette. Ha megvan a világuralom, akkor majd nyaralunk egy kicsit, és meghódítjuk az univerzumot.

Dani Filth

Az egyetlen hely, ahol nagyon metálnak érzem magam, az az ország, ahol Ed Sheeran uralja a slágerlistát. Mert ő aztán nagyon nem metál. Na egy ilyen országban, mint Anglia, ha ezrek eljönnek egy koncertünkre, az nagyon metál. Vannak azok az országok, ahol egy Ghost vagy Metallica felkerül vagy vezeti is a listát, ott nem nagy szám metálnak lenni, mert látható, hogy az emberek nagy részének még van ízlése. De ott, ahol 1-10 helyezettig mind Ed Sheeran, na ott metál dolog fellépni.

Wolves In The Throne Room

Nagyon szürreális díjat nyerni, igazából azt se tudtuk, hogy van ilyen díj, amíg nem szóltak, hogy jelöltek minket. De most hogy megnyertük ezt Angliában, ahol minden pub bezár éjfélkor, szerintem elmegyünk egy éjjel-nappaliba, veszünk biotejet és azzal koccintunk. Ezt a szobrot pedig oda teszem, ahova a többi értékes dolgomat is teszem majd, csak mivel még nincs semmim, ezért nem tudom pontosan. De ez egy különleges hely a lakásomban, úgy hívom padlás. Esetleg pince. Még nem döntöttem el.

Myrkur

A legutóbbi lemez számomra a menekülést jelentette abból az időszakból, mikor rémálmok és álmatlanság gyötört. Semmilyen terápia, semmilyen gyógyszer, semmi nem segített, nem tudtam már mit csinálni, csak teljesen őszintén kiírni magamból, és ez végül felszabadított, és valahogy meggyógyította a tudatalattimat. Többször ébredtem éjjel sikítva, és egy idő után nem tudtam mást megoldást, csak hogy papírt és tollat készítettem az ágyam mellé és ilyenkor leírtam azt, amit álmomban láttam, vagy az érzéseket, aztán másnap ezeket próbáltam dallá alaktani. Hogy őszinte legyek, ilyenkor egyáltalán nem érdekelt, hogy mit szólnak majd ehhez a rajongók. Ugyanakkor, mikor odajönnek és elmesélik az ő történetüket, hogy ugyanúgy rémálmoktól szenvednek, és hogy a dalaim erőt adtak nekik ahhoz, hogy szembenézzenek a saját problémáikkal, az nagyon különös érzés. Nekem ez a stílus, ez a zene szabadságot jelent, egy olyan közeget, ahol önmagad lehetsz, lehetsz vad, kiszámíthatatlan, csúnya, hisztérikus, bármi, és így is megvan a helyed ebben a közegben és mindig van, akire számíthatsz.

Lacuna Coil

Január 19-én Londonban vettük fel a DVD-nket, és az, hogy most néhány hónappal később ugyanúgy Londonban mi vehetjük át a legjobb koncertzenekarnak járó díjat, az egy kicsit olyan érzés, mintha ezzel azt a DVD-t is elismernék. Ráadásul London nekünk mindig is különleges, már az első turnénkon, az első lemezünk megjelenése előtt is annyi támogatást kaptunk ettől a várostól, hogy az elmondhatatlan. Furcsa, mert a rajongóink annyira lojálisak maradtak, hogy akik a legelső koncerten is ott voltak most már inkább a barátaink mint a rajongóink, annyira ismerjük egymást. Kicsit olyan, mintha hazajönnénk. A metálzenében számomra az a legmenőbb, hogy egy emberről azonnal megmondod, hogy ő hallgat-e metál zenét, és nem arról beszélek, hogy zenekaros póló van rajta, vagy olyan a ruhája, hanem egyszerűen a kisugárzása más.

Summerian Records (Ash Avildsen)

Mivel nem vagyok vékony, se magas, a tetoválások sem mutatnak jól rajtam, mondjuk ki, egy surmó vagyok, ezért nem volt más választásom, minthogy lemezkiadót csináljak, mert ilyen fizimiskával egy zenekar se vett volna be, és sosem futottam volna be. Szóval mondhatjuk, hogy igazából ugyanazok a motivációim voltak mikor elkezdtem, mint a zenekaroknak. Nemrég jött ki Jonathan Davis szólólemeze nálunk, ami azért is nagy élmény, mert a Korn volt az egyik abszolút kedvencem gyerekként, most meg gyakorlatilag üzleti partnerek vagyunk, ami elég menő, ezt például tinédzserként sosem gondoltam volna. Nagyon nehéz ma egy rock/metálkiadónak, mert az eladások vagy a streamelések sem nőnek úgy, ahogyan mondjuk az urban vagy az rnb vagy a hiphop zene esetében, de legalább nem állunk olyan szarrul mint mondjuk a jazzkiadók, de azért reméljük, hogy ez lehet jobb is. Ha belegondolsz, akkor akik ma nőnek fel, azt se tudják, hogy mi az a lemezbolt, és egy pennyt is sokallnak azért, hogy a kedvenc előadójuk hatványozottan nagyságrendekkel többe kerülő dalát meghallgassák, miközben ha elmennek egy kocsmába, ahol van zenegép, arra boldogan dobálják a fél fontosakat egy dalért. Nyilvánvalóan paradigmaváltás kell, nyilvánvalóan ki kell találni valamit az ellen, hogy a zenészeknek 8-10 hónapot turnézniuk kelljen, hogy legyen egy közepesen szar házuk, amiben a családjukkal élhetnek. Az is egyértelmű, hogy ebben nagy szerepe van a Szilícium-völgyben ücsörgő programozóknak, és a nagy lemezkiadóknak is, hogy egy működő modellt kitaláljanak, mert persze lehet azt mondani, hogy zene mindig is lesz, csak nem mindegy, hogy valami gagyi szar, amit a 8 órás meló mellett vettek fel a zenészek szar minőségben és soha nem tudnak turnéra vinni, mert akkor elveszítik a munkájukat, vagy olyan, amire időt és pénzt szántak. Nagyon menő, hogy jön vissza a bakelitek, de ne felejtsük el, hogy ez is csak egy szűk réteget talált meg, aminek egy még szűkebb százaléka az, aki tényleg szereti is a zenét, a többi pedig az, aki amúgy soha nem megy koncertre, soha nem vesz pólót, soha nem segít a zenekarnak, csak kurva menőnek érzi magát, hogy kitesz a polcra néhány lemezt. Aztán azt se feledjük, hogy a bakelitek jelentős része digitális felvétel, ami igazából olyan mintha az elektromos autódba dízelt öntenél, mert az annyira menő. De aki tényleg hallgat zenét, az tudja, hogy feltenni egy lemezt, leülni és a borítót nézegetni, elgondolkozni a művészi munkán, a szövegeken, az olyan érzés, amit nem ad vissza az, hogy munka közben valami szól a füledben háttérzeneként. Ami szerintem a jövő lesz az pedig a dalok és a vizualizáció találkozása, hogy a zenészek olyan vizuális tartalommal jöjjenek ki a dalaik mellé, ami hozzárak sokat a mondanivalóhoz, és a kettő együtt lesz különleges. De ugye ezzel el is jutottunk a beszélgetés elejéhez, vagyis ahhoz, hogy ez is pénz, a zenészeknek pedig ötletük és kreativitásuk sok van, pénzük viszont nem annyira.

Parkway Drive (Winston McCall)

Abból veszem észre, hogy előrébb tartunk, mint mondjuk 7 évvel ezelőtt, hogy akkor is el akartuk hozni a teljes szettünket a lángokkal meg az összes pirotechnikával, és mondták, hogy felejtsük el. Most félve mondtuk, hogy hoznánk az összes pirocuccot, ők meg mondták, hogy persze, égessétek le az egész helyet, nem probléma. Mikor koncertezünk mindg egy dolog jár a fejünkben, hogy mindegy, hogy milyen színpadra tesznek minket, csináljunk olyan bulit, hogy aki soha még csak nem is hallott rólunk, az is azt mondja, hogy na megérte megnézni ezeket csávókat.

Hogy mi a véleményem Ozzyról? Tulajdonképpen az az ember találta fel a metálzenét, nélküle kb. senki sem lenne itt ma. És az, hogy itt van, és élőben láthatom, hát olyan vagyok mint egy rossz rajongó. Álltam előtte és egy árva szót se tudtam kinyögni, csak bámulni szótlanul. Nem tudom, hogy az a jobb, ha észrevette, és hülyének néz, de akkor is legalább észrevett Ozzy, vagy beszélt rólam Sharonnak, hogy “Nézd már azt a hülyegyereket ott mit bámul tátott szájjal?” vagy ha nem vett észre, és nem járattam le magam előtte. Még szerencse, hogy a Judas Priest nem tudott eljönni, akkor egy este alatt a két Istenem előtt is teljesen hülyét csinálhattam volna magamból.

Zakk Wylde

Koncerten mindig az a fontos, hogy elégedett legyek a táncmozdulataimmal, merthogy olyan koreográfiám van, amire sokat készültem. De haladok a korral, mióta megváltozott a zeneipar, úgy gondolom nincs szükség 20 perces gitárszólókra, azt az időt inkább azzal töltöm, hogy piát rendelek magamnak koncert közben, vagy rajongókkal beszélgetek. Nekem a metálzene arról szól, hogy annyit bulizzak és igyak, amennyit csak lehet, hogy másnap lecsúszott gatyával ébredjek valahol, és a többiek megmondják, hogy amúgy jól éreztem magam előző este. Manapság már nem iszom, csak ragasztót meg hajólakkot szipuzom. Az eredmény mondjuk ugyanaz, lecsúszott a gatyával ébredek és a többiek mesélnek arról, milyen jól is éreztem magam előző este. Aztán úgy írom másnap a listát, hogy kiktől kell bocsánatot kérnem az előző esti viselkedésemért, ahogy mások a bevásárlólistát szokták.

Örülök, hogy végre elismerik Ozzy munkásságát, de nem szabadna leragadni a zenénél, ideje lenne végre megemlíteni a wimbledoni sikereit, amit elért a Manchester Uniteddal, meg az 1968-as olimpia, ahol férfi gimnasztikában nyert, vagy nem erről kérdeztetek? Ezeket tőlem tudtátok meg? Mondjuk nem sok ember beszél róla, mindig csak a zenével jönnek.

Ozzy sokkal jobb formában van mint eddig, mert ő sem iszik, hanem adok a ragasztómból, meg szteroidot eszik.

Mindenki azt kérdezgeti, hogy mi lesz ha vége van ennek a turnénak, csak azt felejtik el, hogy Ozzy lesz az új énekese a zenekaromnak a Zakk Sabbathnak. Eléggé ismeri a dalokat, rá is ér majd, szóval remélem beugrik.

Abban reménykedem, hogy a következő generáció jobban csinálj majd mint én, mindig furcsa, mikor egy fiatal gyerek azt mondja hogy én vagyok a példaképe. Ó a picsába, csak azt ne, 51 éves vagyok és vagy a szüleim alagsorában élek vagy az aktuális csajom kanapéján, mondjuk így azon kell dolgoznia erősen, nehogy ennél többre vigye.

Wes Borland

Kicsit kívülállónak érzem magam, nem feltétlenül érzem azt, hogy elsősorban metálgitáros vagyok. Az, hogy a legjobb riffekért járó díjat kaptam, az nem feltétlenül az én érdemem, hanem mondjuk a Metallica, a Helmet, a Primus, a Megadeth, Carcass vagy a Death érdeme. A Death Human című lemeze annyira állat meg is kell hallgatnom megint, szóval igen, ha ezek a zenekarok nem lennének, én se lennék, úgy érzem, hogy az ő riffjeiket nyúlom, az ő vállukon állok.

Mikor bejelentettem a szüleimnek, hogy zenélni szeretnék, mondtam, hogy dobos akarok lenni, ők meg mondták, hogy az nehéz lesz, mert biztos, hogy nem vesznek dobcuccot. Ezzel magyarázom, hogy vonzódok az olyan karakteres gitártémákhoz, amik akár dobtémának is elmennének.

2011 óta nem adtunk ki új lemezt a Limp Bizkittel, és most 2018 van, és még mindig headlinerek vagyunk nagy fesztiválokon is, és én ezt őszintén nem értem, ugyanakkor lenyűgöz, és úgy vagyok vele, hogy addig le nem jövök a színpadról, amíg nem lesznek rajtam horzsolások és nem adok ki magamból mindent. Igazából szerencsésnek érzem magam, hogy még mindig ezt csinálhatom és megélek belőle. Hogy ez ciki-e? Nem tudom, én ebben vagyok, ezt csinálom, de tény, hogy néha úgy érzem magam mint az ember, aki zuhan a nyolcadik emeletről, és a harmadiknál is még azt gondolja, hogy eddig minden rendben.

A jövő? Én saját magam adok ki lemezeket a saját nevem alatt, a Limp Bizkitnél meg Fred azt beszéli mindenkinek, hogy ő már az énektémákon dolgozik, ráadásul elég magabiztosan hangoztatja, úgyhogy mit tudok tenni, én is azt mondom, hogy jövőre lesz valami. Valami mindig van, szóval nem is hazudok. Vagy ki tudja.

Alapvetően én szobrásznak és festőnek tartom magam, és zenét is így írok, képekben. Egy riffet le lehet tapogatni, érzed a kezed alatt, ahogy egy szobrot vagy egy festményt is. Mikor gitártémát írok, akkor alakzatok, minták, színek vannak a fejemben, néha olyan mintha egy bunyóban lennék, néha csak úgy folyik szét, szóval igen, kicsit máshogy látom a dolgokat.

Kaoteon

Bejrútból jöttünk, nagyon sok szart túléltünk. Nálunk két választásod van. Vagy csatlakozol valamelyik politikai párthoz, vagy valamilyen alternatív csoporthoz csapódsz, és nekünk ez a metálzene lett. Itt lehetett másképp gondolkozni, megkérdőjelezni a rendszert, megkérdőjelezni azt, amit egy ország vezetője mond anélkül. Nekünk ez a közösség otthont adott, ahol erőszak nélkül lehetett arról beszélni, hogy mi is az igazság, hiszen nem annak van igaza, aki a leghangosabb, vagy aki erőszakkal arra kényszerít, hogy elismerd az ő igazát. A zenének nagyon nagy ereje van, és azt éreztük, hogy mindegy honnan jössz, milyen a nemzetiséged, milyen a vallásod, milyen a származásod, a metálzene a közös nyelvünk lesz, és amíg ezt a közös nyelvet beszéljük, addig ugyanolyanok vagyunk, és szerintem ez a metál zene legfőbb globális üzenete.

A metál úgy jutott el Bejrútba, hogy csempészte egy srác a CD-ket, mintha valami rossz és illegális dolog lenne. Elkapták, és azért, mert a kormánynak nem tetsző zenei CD-ket hozott be az országba, mert olyan zenét hallgattunk, ami gondolkodásra késztetett, emiatt ennek a srácnak két választása volt. Az egyik az, hogy a saját hazájából deportálják, és még egyszer mondom, annyi volt mindössze a bűne, hogy zenei CD-ket hozott be, a másik pedig az, hogy 25 évre börtönbe került. Ennek a srácnak el kellett jönni a saját hazájából, mert szabadon akart zenét hallgatni. Most Londonban él, mert itt befogadták. Utána lasszóval kellett keresni olyan tökös embereket, akiknek volt annyi bátorsága, hogy zenét hozzon az országba. Mi a saját szennyesünk között rejtegettük a zenéinket, mert tudtuk, hogy házkutatás során ott nem keresik. Volt, hogy a színpadról szedtek le minket, és vittek börtönbe azért, mert zenéltünk. De az a helyzet, hogy Bejrút nagyon nyitott hely, már ami az embereket illeti. Minél jobban be akarják zárni őket a politikai programokkal, minél jobban meg akarják mondani, hogy mit kell gondolni, mit kell csinálni, hogyan kellene élni, az emberek annál jobban nyitnak egymás felé, más kultúrák felé, annál befogadóbbak lesznek, mert pontosan tudják, hogy a politikusok ettől félnek a legjobban. Nekünk 20 év után sikerült ezzel a díjjal egy kis nemzetközi figyelmet kapnunk, és ez nagy szó, mert Libanonban minden városban vannak metálzenekarok, akik ugyanezt csinálják mint mi, ugyanúgy küzdenek a hatalommal, a fiatalokért, magukért, nem csak a zenéért, hanem az üzenetért, hogy mindenki tudja, hogy a bejrúti fiatalok pontosan ugyanolyanok, mint te vagy bárki.

Bevezető: Dankó Gábor
Interjúk: Juhász Edina

A nyertesek és a kategóriák: