Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Anna von Hauswolffról olyasmit olvastam valahol, hogy zeneileg a Swans-főnök Michael Gira az apja, az anyja meg Nico - a Velvet Underground legendás első albumának énekesnője -, de nekem sokkal profánabb hasonlat jutott eszembe, amikor az idei Fekete Zajon láttam a koncertjét: egy szőke, kislányos Björkbe oltott Diamanda Galás. Aznap este néhány régi barátommal sodort össze a véletlen, akikkel közös hobbink az, hogy cinikus viccet csináljunk mások által komolyan vett dolgokból. Amikor a művésznő és zenekara belekezdett az idei album egyik központi tételének tekinthető Ugly and Vengeful című, első pár percében erős dark ambient hangulatokat felvonultató dalmonstrumába, még vigyorogva bökdöstük egymást, hogy biztosan a leghosszabb intró Guiness rekordjára pályáznak. Aztán ahogy elindult a dal, hirtelen elhallgattunk, és onnantól leesett állal lehettünk tanúi annak a koncertnek, ami az általam eddig látottak közül magasan a legjobb volt 2018-ban.
A göteborgi multihangszeres dalszerző-énekesnő negyedik teljes stúdióalbuma, a Dead Magic otthoni körülmények között hallgatva is képes átadni azt az érzelmi sokszínűséget, amely a koncertet jellemezte. A skála rendkívül széles, a meghatótól a félelmetesig mindenféle hangulat előfordul, a zene szépsége ugyanakkor egy pillanatra sem vész el. Anna von Hauswolff zenéjében rengeteg stílus ötvöződik, és formálódik valami újjá. Lírai vonós és billentyűs hangszerelések képesek keveredni a legsúlyosabb drone metal témákkal, de simán felütheti a fejét egy-egy minimalista postrock téma, vagy kortárs komolyzene hangulatú betét is. Az énekesnő vokális teljesítménye pedig egészen kivételes. Természetesen kihallani belőle a bevezetőben felsorolt nagy elődöket, mégis száz százalékig önazonos, és nagyjából bármit képes közvetíteni a hangjával, anélkül, hogy egy pillanatra is manírokkal, vagy mesterkéltséggel lenne vádolható.
A negyvenhét perces album öt dalt tartalmaz, így nem nehéz elmélyedni az egyes tételekben, pláne, hogy mindegyik jól elkülöníthető saját arccal rendelkezik. Nehéz csúcspontokról beszélni, hiszen a lemez egyben és dalonként hallgatva is hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik. A gyönyörű visszafogottsággal indító, a végére teljesen átalakuló The Truth, The Glow, The Fall, a kicsit konkrétabb, rituálé jellegű The Mysterious Vanishing of Electra, vagy a már említett Ugly and Vengeful, amelyben az énekesnő egészen túlvilági hangokra ragadtatja magát, más-más módon, de ugyanúgy katartikus hatású szerzemények, az erre való kifejezett törekvés árnyéka nélkül. A negyedikként érkező instrumentális The Marble Eye és a záró Källans återuppståndelse túlnyomóan billentyűs hangszerelésű, kissé filmzenés hangulatú darabok, melyek a maguk látszólagos minimalizmusában is rengeteg felfedeznivalót tartogatnak az ilyesmire fogékonyaknak. Utóbbi hirtelen lezárása kifejezett hiányérzetet kelt majd azokban, akiket magukkal ragadott a Dead Magic hangulata. Az idei év egyik legfontosabb lemeze, univerzális, korlátokat nem ismerő alkotás. 5/5
Akik szeretnének megismerkedni az énekesnő munkásságával, megtehetik ezt a honlapján, vagy Facebook-oldalán.
