Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Néhány napja kávézás közben hallottam a rádióban az Illés egyik dalának népi hangszerekre átírt változatát. Valamiért szimbolikusnak tűnt ez a pillanat, én pedig azon gondolkodtam, hogy visszavonhatatlanul körbeértünk, a beat- és a rockzene végképp korunk népzenéjévé vált. Ha hozzávesszük, hogy két nap múlva már színházi környezetben hallgattam a magyar rock hőskorának dalait, még inkább helytállónak tűnik ez a megállapítás. Első hallásra talán furcsa ötlet, hogy egy színház keblére ölelje a rockzenét, de egyrészt a magyar könnyűzenében eleve erős hagyományai vannak ennek, másrészt akármennyire ellentmondás, a színházi környezet még jót is tehet ennek a műfajnak, pláne, ha az embert tényleg az érdekli, ami a színpadon történik. A Madách Rockfesztivál nyitórendezvényén pedig igazán volt mit nézni és hallani.
Bevallom, kis kétely azért bújkált bennem, hogy jó ötlet volt-e eljönnöm, hiszen enyhén szólva sem járok túl gyakran zenés színházi előadásokra. A musical műfaját meg eleve némi távolságtartással kezeltem mindig is, hiszen sosem jutott eszembe olyasmi, hogy konfliktushelyzetben a nyílt utcán énekelni kezdjek egy húszfős tánckar társaságában. Elkötelezett underground arcként a megkoreografált, showműsor jellegű koncertektől is idegenkedem - persze, ha az Iron Maiden, vagy Peter Gabriel csinál ilyesmit, az más. A tegnapi este számomra többek között azt mutatta meg, hogy az ilyen, tényleges tapasztalatokat általában nélkülöző meggyőződéseket félretéve sokkal több élmény vár ránk.
A Lovas Gabriella által rendezett Rock-járvány előadás ugyanis jóval több volt annál, mint amit előzetesen tudni lehetett, nevezetesen, hogy a Madách színművészei - Détár Enikő, Tóth Andi, Ekanem Bálint és Serbán Attila - magyar rockslágereket adnak elő. Egyszerre volt ez koncert és vérbeli színházi produkció. Ez a két tényező dolgozhatott volna egymás ellen is, de szerencsére ennek az ellenkezője történt: a jó rockzenéből áradó szenvedély és fésületlenség hatását csak erősítette a magától értetődően kissé teátrálisabb előadás, valamint a helyszín hang- és látványtechnikai lehetőségei. Itt ugyanis messze nem arról volt szó, hogy egy gyorskötözővel sebtiben felaggatott háttérvászon előtt húsz perc beállás után akar valaki csodát tenni a színpadon. Profi fénytechnika, a díszletekként szolgáló, erre az alkalomra formatervezett ledfalakon minden dal szövegéhez előre megkomponált, nem túl direkt, de látványos videós háttér, és az első dal kissé gitárszegény, talán túl udvarias hangzása után gyorsan összeálló, nem túl hangos, de érthető, arányos zenekari megszólalás jellemezte az estét.
Ebben a környezetben még olyan, egyébként betéve tudott hazai rock klasszikusok is tudtak újat mutatni, mint a Kölyköd voltam, a Becsület, vagy az Aluljárók fia, de a program messze nem merült ki a dalok eléneklésében. Belefértek olyan szabadabb értelmezésű változatok is, mint a Most múlik pontosan és az Autó egy szerpentinen egy dallá változtatása Détár Enikő és Ekanem Bálint főszerepelésével, vagy az Az légy, aki vagy és a Mindenki valakié felelgetős anya-lánya duettje szintén Détár Enikővel és Tóth Andival. A Tetovált lányt sem hallhatjuk túl gyakran olyan tiszta hangkarakterű énekestől, mint Serbán Attila, kicsit meg is lepett ez a választás, de kitűnően működött. Minden dalhoz sikerült valamit hozzátenni, akár látvánnyal, koreográfiával, akár a Jazz and More kórus tucatnyi vokálszólamával.
Hatalmas energiákat szabadít fel, amikor olyan énekeseket hallhatunk, akik valóban tudnak bánni a hangjukkal, ráadásul színészként azt is tudják, hogyan kell viselkedni egy színpadon. Az este négy főszereplője igazán átélte és magáévá tette a sokszor évtizedekkel ezelőtt írt dalokba foglalt érzéseket, így egyaránt volt alkalmunk nevetni, meghatódni, vagy akár azon kapni magunkat, hogy olyan szuggesztív tekintettel néznek ránk a színpadról, hogy egy pillanatra zavarba jövünk. Egy jó koncert, jó körülmények között, igazi egyéniségek előadásában szintén képes erre, csak a ráadást követelő kórus hiányzott a végéről, cserébe percekig tartó vastapsot kaptak a szereplők. Így az első este tényleg az lehetett, amit Szirtes Tamás, a színház igazgatója a fesztivál nyitóbeszédében megfogalmazott: főhajtás a rockzene, mint szellemi irányzat és művészeti ág előtt. Én pedig újra felfedezhettem néhány olyan dalt, amelyekről már azt hittem, hogy unalomig ismerem őket, és semmilyen újdonságot nem tartogathatnak számomra. Ilyesmi pedig nem történik minden nap. Várom a folytatást.
A rendezvénysorozatról további információk a Madách Színház és a Madách Rockfesztivál weboldalán, a Madách Színház Facebook-oldalán, és a fesztiválhoz kapcsolódó események oldalán.
