Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Így utólag már nem tudom eldönteni, vajon a megérzésem volt helyes legutóbb, vagy csak azt akarom igazolni utólag, de az idei Voivod, ami a kanadai sci-fi trasherek tizennegyedik albuma, egyértelműen a zenekar egyik legjobb alkotása, ami bőven állja az összehasonlítást a nyolcvanas évek klasszikus Killing Technology, Dimension Hatröss, The Nothingface hármasával, de akár a huszonegy éve megjelent, számomra mindenképpen titkos klasszikusként számon tartott Phobos anyagával is. Ez pedig baromi nagy szó, mivel metálos körökben manapság eléggé elterjedt az a kényelmes alapállás, hogy nagyjából senki nem várja el egy évtizedek óta pályán lévő zenekartól, hogy versenyre keljen az évtizedekkel ezelőtti önmagával. És bár a Voivod tagjaitól sem várta el ezt senki, ennek ellenére sikerült egy modern kori klasszikust leszállítaniuk a The Wake nyolc dalával. Az ismertető - kritikáról ebben az esetben nem nagyon beszélhetünk - lényege nagyjából ennyi lett volna, de a folytatásban a rend kedvéért néhány érvvel is alátámasztom a megállapításaimat.
Aki tisztában van a zenekar történetével, az tudja, hogy a 2010-es évek végén a Voivod szó szerint a halálból támadt fel. Alapító gitárosuk, a 2005-ben elhunyt Piggy annyira termékeny és eredeti zeneszerző volt, hogy társai még két lemezt kiadtak a korábban megírt témáit felhasználva, ugyanakkor sokáig úgy tűnt, hogy ez már a végjáték és a búcsú ideje. Szerencsére a zenekarnak sikerült az, ami nagyon keveseknek, pótolni tudtak egy pótolhatatlan embert. Az öt évvel ezelőtt megjelent Target Earth is kitűnő anyag volt a kissé zajos, puffogó dobhangzást leszámítva, de a The Wake legalább egy kategóriával magasabb ligában játszik, és ebben kulcsszerepet tölt be a Piggy helyére érkezett Daniel Mongrain.
Szentségtörés vagy sem, de ha már sci-fi, nem hagyhatom ki: a vörös üstökű zenész Piggy második, masszív klasszikus és jazz alapokon nevelt mutációja, akinek kisujjában van minden, amit a metál gitározásról tudni kell és érdemes, ugyanakkor a lemez dalainak zenei gazdagságáról lerí, hogy olyan embertől származnak, aki jóval szélesebb merítéssel dolgozik, mint ami a szigorúbban vett stílusbeli elvárások megkívánnak. A The Wake nyolc dalában nemcsak a Voivod harmincöt évének legjobb pillanatait idézi meg a zenekar: ott kavarog benne a hetvenes évek klasszikus progresszív rockjának hangulata, de sok helyen kortárs komolyzenei és jazz hatások is felütik a fejüket. Utóbbira jó példa bármelyik gitárszóló, előbbire meg az Iconspiracy középrésze, az End of Dormancy Imígyen szól Zarathustra-idézete a dal végén, vagy bármelyik dalok közötti átvezetés. Mongrain hihetetlenül okos, ízléses, olykor meglepő hangszínekkel operáló gitározása az egész lemezt képes lenne elvinni a hátán. Annyi minden történik a dalokban csak ezzel az egy hangszerrel, hogy az ember észre sem veszi, és már harmadszor hallgatja újra, annyi felfedeznivalót kínál.
Persze önmagában egy jó gitáros kevés az üdvösséghez, de a zenekar alapítótagjai, Snake és Away is legjobb formájukat hozzák a lemezen. Nem is emlékszem arra, hogy Snake énekelt-e valaha ennyire sokszínűen, voltak-e korábban ilyen rétegzett, többszólamú vokálok Voivod-albumon. Away dobolása szokásosan nem túlbonyolított, de határozott alapokat nyújt a daloknak, és az előző lemezhez képest nagyságrendekkel tisztább dobsound ezt még inkább kiemeli. Ha már mindenkit megemlítünk, nem lehet kihagyni az "új srácot", Dominique "Rocky" Laroche-t, aki kitűnően beilleszkedett a zenekarba, és nem nagy rá az olyan nagy elődök cipője sem, mint a Voivod-hangzás markáns részét képező eredeti basszusgitáros, Blacky, vagy a saját jogán is legenda Jason Newsted. Alázatos, mégis a legjobb helyeken előtérbe kerülő játéka tökéletesen egészíti ki a gitárjátékot, érdemes meghallgatni az Always Moving verzéi alatt szóló, slicer effekttel megbolondított témát, tanítanivaló.
A lemez a változatos zeneiség mellett kifejezetten dalközpontú, a meglehetősen hosszú, de kevés számú, külön-külön is önálló karakterrel rendelkező dal az ötvenhat perces játékidő ellenére is megkönnyíti a befogadást, akárcsak a kitűnő, tiszta, de erőteljes hangzás. Mivel minden szerzemény egy-egy felfedezésre váró mini univerzum, nem emelnék ki egyet, már csak azért sem, mert nagyjából egy-két hónap biztosan eltelik majd, mire minden részlet a helyére kerül. Ugyanakkor a záró Sonic Mycelium még az általánosan magas színvonalra
is képes ráfejelni - ez a tizenkét perces eposz, melyben konceptalbumhoz méltóan a lemez korábbi motívumai is visszaköszönnek, hirtelen váltásaival és meglepő, de gyönyörű lezárásával - nem lövöm le a poént - az idei év egyik legkomolyabb teljesítménye a metál színtéren. Objektív és szubjektív szempontból is nagyszerű album. 5/5
