Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Szabó Benedek és a Galaxisok egyike a „poszt normális Petőfi Rádió"-korszak kevés alternatív zenei sikertörténetének. Ennek a legfőbb oka az, hogy egy csomó olyan daluk van, amivel nagyon könnyű azonosulni, na meg persze Benedek szuggesztív személyisége is segít a dolgon. Most ott tartanak, hogy az A38-as lemezbemutatójukra villámgyorsan elfogytak a jegyek, ezért végül két koncert lesz, és valószínűleg csak azon múlik, hogy lesz-e belőlük igazán népszerű közönségzenekar, hogy szeretnének-e azok lenni. Az októberben megjelent, Lehet, hogy rólad álmodtam című negyedik nagylemezük alapján úgy tűnik, hogy nem.
„Nagyon szeretem ezt a számot.” (Szabó Benedek)
A Lehet, hogy rólad álmodtam egy igazi szerzői album. Már abban az értelemben is, hogy látszólag egyáltalán nem akar megfelelni a közönség igényeinek és vágyainak, de úgy is, hogy gyakorlatilag az szerepel rajta, ami Szabó Benedeket jelenleg érdekli. Ez pedig a zongoratanulás. Az egész lemez zongorás alapú, a második album Cseh Tamásos gitárokra épülő hangzása már sehol nincs – hiányozott már a tavalyi, harmadik lemezről is, de most még messzebb kerültünk tőle.
„Félálomban hallgasd" – ez szerepel a lemez bandcamp-oldalán, tök jogosan. Nem csak a zene változott rengeteget az elmúlt pár évben, hanem a mondanivaló is. A korábban megfigyelhető, tűpontos, szinte szociológiai igényű leírások a felnőtté válásról és a fiatal felnőttek magánéletéről nyom nélkül eltűntek. Helyettük álomképekkel van tele az album, szó szerint. És ehhez mondjuk illik is a zongorás hangszerelés, Benedek ki is emelte, hogy igyekeztek zenei elemekkel alátámasztani a szöveg hangulatát, míg korábban nem nagyon figyeltek erre.
Problémázok
Ezeknek a változásoknak a következményei azonban nem mind rózsásak a hallgató szempontjából. Több dolog is elveszett, ami régen megvolt. Például az esetlegesség. A Lehet, hogy rólad álmodtam egy nagyon profin összerakott album lett, amitől egy kicsit kevésbé bensőséges, és egy picit sterilebb, mint a korábbiak (egyébként ez is egy folyamatnak tűnik, már az előző lemez is ebbe az irányba haladt).
Egy másik kevésbé szerencsés következmény, hogy ezen a lemezen nincsen egyetlen sláger sem. Egyszerűen nem olyan típusú dalok ezek, mint a Teljesség felé, vagy a Boldoggá akarlak tenni. Sőt, olyan igazán nagyon kiugró pontok sincsenek az albumon, úgyhogy ha tényleg félálomban kezdjük el hallgatni, akkor könnyen előfordulhat, hogy a második felére szépen el is alszunk.
Aztán itt van mind közül a legszomorúbb: ezen a lemezen pont abból van nagyon kevés, ami a legjobb a Szabó Benedek és a Galaxisokban: az olyan pillanatokból, amikor az ember azt érzi, hogy az ő életét foglalták dalba.
Haver, 2015
„Szétszóródtunk Szegedre, Pécsre,
felszálltunk a HÉV-re vagy egy londoni gépre
vagy otthon maradtunk, a legmesszebb mindenkitől”
Prága, 2018
„Lehet, hogy rólad álmodtam;
gyárkémények tükörképe vetült sötétzöld mezőkre.
Viharban gyenge láng lobbant
hideg kezek fedezéke alatt.”
Igényesebb, művészibb a második szöveg? Igen. De mégis, az első az, ami egyszerű eszközökkel bemutatja azt, ami a legtöbb gimis baráti társasággal megtörténik, és az utolsó, szellemes sorral még hozzá is tesz ehhez egy kicsit. A második idézet egy álomkép – sokkal megfoghatatlanabb.
Persze nem akarom én azt mondani, hogy minél egyszerűbb egy szöveg, annál jobb. Szabó Benedek pedig főleg nem érezheti ezt, nemrég azt nyilatkozta, hogy a második albumuk, amelyen a Haver is szerepel, a leggyengébb szerinte. Csupán annyit állítok, hogy a zenekart igazán az első idézethez hasonló sorok különböztetik meg a többitől. Ilyet pedig már nem nagyon találni az új lemezen.
De belenyugszom
Itt, ezen a szomorkás ponton le is zárulhatna ez a poszt. De nem fog, ugyanis egyvalamire még rá kellett jönnöm, miután sokadszor is meghallgattam az albumot. Arra, hogy minden hiányossága ellenére ez egy szerethető lemez. Egyben is, meg külön-külön is: például az Előestéjén, szép éjszakai képével, az Éter, ami a leginkább hasonlít a régi dolgokra, vagy az Altató, ami bár nem egy Dal elalváshoz vagy egy Álmatlan dal, de kedves lezárása a lemeznek.
Szabó Benedek nem akar maga köré skatulyát, még ha az nagy népszerűséget is hozott neki, ezt pedig el kell ismerni. Na és szerintem olyanok is lesznek bőven, akik ezt az albumot tartják a legjobbnak a zenekar munkásságából, mert ez a stílus áll a legközelebb hozzájuk. Vagy majd a következőt, ami lehet, hogy megint teljesen más lesz.
