Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ugyan megmosolygom az olyan vélekedéseket, hogy bármilyen a zenekar csak ezzel vagy azzal volt az igazi, nem tudtam nem örülni annak, amikor év elején visszatért a Sodom soraiba Frank Blackfire, anyakönyvezett nevén Frank Gosdzik. A zenekar két talán leginkább klasszikus albumán játszó gitáros a Kreator és a kilencvenes évek második fele óta feltűnt ugyan itt-ott, de hosszabb távon sok mindent nem lehetett róla hallani, és valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy majd' 30 év után ismét eredeti csapatát erősíti majd. Mégis így történt, és bár mindig véleményes, ha valaki egyik napról a másikra lapátra teszi aktuális zenésztársait, a pár napja megjelent friss EP alapján a Sodomnak jót tett a vérfrissítés, amiért ezúttal régi és új tagok egyaránt felelősek.
Enyhe kifejezés, hogy nem volt semmi gond a Sodom újkori lemezeivel, hiszen a két évvel ezelőtti Decision Day is kitűnő, intenzív thrash metal anyag, az akkori társak, a kurtán-furcsán kiebrudalt Bernemann és Markus Freiwald szintén a stílus megbecsült veteránjainak számítottak. Ezzel együtt a Partisan EP-n szereplő két új dal olyan erős old school hangulattal bír a modern megszólalás ellenére, ami talán az utóbbi időben kevésbé volt a zenekar sajátja. Produkciós szempontból kicsit nyersebb, kevésbé tiszta, kevésbé makulátlan ez a két dal, és míg az elmúlt években legfeljebb Tom Angelripper hangja idézte fel azt az időszakot, most zeneileg is felüti a fejét a korai lemezek ős-black metalos hangulata. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Partisan és Conflagration lenne az új Blasphemer, vagy Burst Command 'Til War, hiszen jóval kimunkáltabb és kifejtősebb szerzeményekről van szó, az atmoszféra azonban eltéveszthetetlen.
A majd' öt és fél perces címadó egy kényelmesen gyors tempójú thrash sláger, és bár a nyitóriff kicsit kiszámítható, a refrén kifejezetten ragadós, még ha bizarr is ezt mondani velük kapcsolatban, a harmadik perc környékén egy meglepő, szép harmóniákkal teli váltás érkezik, ami bármilyen dalt kirántana az átlagosságból, pláne hogy utána Blackfire olyan szólót játszik, ami a ráncosodó thrasherek legszebb napjait idézi vissza, úgy a legutóbbi nukleáris tél idejéről. A Conflogration kissé punkos alaptémája sem annyira nyilvánvaló, mint amilyennek első hallásra tűnik, a közepén meg mesterien ültetik vissza a dalt egy jól eltalált tempóváltással, hogy a
végére aztán egy rövid blastbeat is jusson. A két koncertfelvétel, az Agent Orange Tired and Red-je, illetve a One Step Over the Line a Tapping the Veinről szintén kitűnő formában mutatja a zenekart, szóval ha az volt a céljuk, hogy a mostani felállás erejét demonstrálják, akkor ezt maradéktalanul sikerült megvalósítani. Ha ezt a lendületet át tudják örökíteni a készülő albumra, nem kizárt, hogy egy újkori klasszikusra is futja majd tőlük jövőre.
4/5
