2018.12.26. 12:50 – Kovács.Attila

A pszichedeliától a fenyőszagú black metalig - Az In The Woods... új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

cease_the_day.jpg

Voltak, akik kritizálták az In The Woods... előző albumát, de objektív füllel hallgatva a Pure bő két év távlatából is több mint korrekt anyag, a magam részéről legalábbis úgy gondolom, hogy ihlethiányban szenvedő zenészek nem nagyon írnak olyan dalokat, mint a The Recalcitrant Protagonist. A Cease The Day képében most megérkezett a folytatás, és vele az idei év egyik legjobb albuma.

A magam részéről sosem tartoztam azok közé, akik egy lemezt az adott zenekar aktuális felállása alapján ítélnek meg. Egy festmény sem attól lesz jó, ki fogta az ecsetet, vagy ha mégis, akkor az már a "Bent van már, igazgató úr?" esete. Így aztán pont nem érdekel az sem, hogy a Cease The Day-t készítő zenekar mennyire nevezhető In The Woods...-nak úgy, hogy a Botteri-ikrek távozása után mára egyedüli alapítótagként Anders Kobro dobos maradt a fedélzeten. Az album ugyanis minden olyan erénnyel rendelkezik, amit egy jó metállemeznek napjainkban is tudnia kell(ene): egyéni, megkapó atmoszférájú, izgalmas dalok sorakoznak rajta, amelyek fittyet hánynak bármiféle skatulyázási szándéknak és elvárásnak.

A lemezen szereplő nyolc tételt a már említett Anders Kobro mellett valószínűleg leginkább az előző albumon debütált, gitárosi és billentyűsi szerepkört is ellátó James Fogarthy énekesnek köszönhetjük. Emberünk saját jogán is az egyik legtermékenyebb zenész a komplett metal undergroundban, még ha ez nem is forog közszájon. Az In The Woods... mellett még legalább tíz formáció van a referencialistáján inkább jelen, mint múlt időben, köztük olyan szólóprojektek, ahol minden hangszert ő kezel, ilyen például az Ewigkeit, vagy a The Bombs of Enduring Freedom. Ilyen formátumú arcok meg nem igazán szoktak mellélőni, és természetesen meg kell említenünk Bernt Sørensen és Kåre André Sletteberg gitárosok nevét is, hiszen a jelenlegi felállást ők teszik teljessé.  

Ennek megfelelően a Cease The Day tökéletes választás lesz azoknak, akik képesek néhányszor bő ötven percet áldozni az életükből arra, hogy felfedezzenek egy rétegzett, sokféle hangulatot közvetítő albumot. Ma már közhely, hogy az igazán jó lemezekre időt kell szánni, de itt abszolút igaz is: minden hallgatással új arcát mutatja az anyag, és hosszú időn át tartogat meglepetéseket a a hallgatónak. A szellős, átlátható hangzás megkönnyíti a zene befogadását, ahogyan az is, hogy rövid címadót leszámítva meglehetősen terjengős, összetett szerkezetű dalok ellenére a teljes lemez jó negyedórával rövidebb az előzőnél.

Természetesen sosem lesz még egy Heart of the Ages vagy Omnio, de ugyanígy nem lesz még egy Strange in Stereo, Pure, vagy Cease the Day sem. Ha ezt képes a hallgató elfogadni, és engedi, hogy a zene magával ragadja, minden bizonnyal izgalmas utazásban lesz része, ahol egyaránt találkozhat zongorás, akusztikus hangszerelésű részekkel, atmoszférikus billentyűszólamokkal, és a kilencvenes évek elejének norvég színterét idéző, fenyőszagú black metallal is, ahogy utóbbit egy kitűnő barátom megfogalmazta. Mindezt akár egy-egy szerzeményen belül, olyan kitűnő dalok formájában, mint a Respect My Solidtude, a Cloud Seeder, a régi időkre címében is utaló Still Yearning, vagy lemezt elsőként felvezető kezdődal, az Empty Streets, de valójában bármelyiket említhetném. Az "új" In The Woods... a Cease the Day alapján több mint életképesnek tűnik, és remélem, még sokáig itt lesznek velünk. 5/5


rock norvégia black metal avantgarde progresszív doom ezt hallgasd in the woods...



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása