Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Van még néhány olyan elmaradásunk folk és világzene ügyben tavalyról, amiket nem akarunk megkerülni, de vadonatúj, év eleji megjelenés is került hozzájuk időközben. A ténylegesen közös bennük: mindegyikük más, így persze nagyon sajátos karakterrel, zeneiséggel, gondolatisággal formálódtak magas minőséggé; tán már az elején kimondhatjuk: hiba lenne nem megismerkedni velük közelebbről. (Illusztráció: Pearly Clouds Facebook)
Legutóbb a Blacklake című remeke kapcsán tárgyaltuk Cserepes Károly (ex-Vízöntő) újkori zenei tripjeit, amiben a vezérfonal az elektronikus vázra felfűzött folklórkincsekből csipegetett aranyfedezet meg- és átszerkesztése. Sokan foglalkoznak hasonlóval világszerte, de amíg az esetek jelentős részében, ez gyakran a különböző etnók lelkes, de mélységet nélkülöző összelapátolását jelenti, addig Cserepes munkái minden tekintetben egyediek. A hetvenes-nyolcvanas évek (vagyis a Vízöntő) óta érdekli a modern elektronika eszköztára és ízfokozó jellege a folklór mellett, de a túltolástól szerencsére ódzkodik, kifejezetten visszafogottan kezeli az elektronikát ezekben az aprólékos átköltésekben, sőt, egyre inkább. Az új albumhoz, a My Name Is Elvis Presley, Children’s Games (Fonó, 2018) címűhöz „ezúttal a ma élő városi és iskolai gyerekfolklórt szerettük volna megismerni és megmutatni. Segítségül egy kis utazást tettünk az interneten a Föld körül”. Cserepes szelfiknek hívja ezeket az alapanyagokat: a gyerekek kirakják a mobiljukat, és felveszik magukat, ahogy játszanak, énekelnek, rohangálnak, mondókáznak, majd feltöltik a netre ezeket a kis videókat. Kialakult tehát egy újfajta folklór, vagyis olyan kulturális szegmensnek lehetünk tanúi, ami végül is nem annyira új keletű, de manapság zajlik a dokumentálása. És ami a legszebb, hogy világszerte: „Ez az album a hazaszeretetről szól. Egy tágabb haza szenvedélyes szeretetéről, amit úgy hívunk, hogy Föld.”
Ez a gazdagság persze nem homogén eloszlásban található, vannak országok, népek és földrészek, ahol rengeteg minőségi szelfit találni, míg máshol alig valamit. Például hazánkban is kevés a jó anyag, ám az album gerincét mégis a magyar nyelvű mondókázás-éneklés adja – az egyéb nyelvű felvételek köréjük lettek rendezve –, így ezek nagy része stúdióban lett felvéve, de ez a végeredményt hallva mit sem számít, ugyanis a varázs működik. Egyrészt a meglepő hasonlóságok és azonosságok okán, az ember szinte beleszédül ebbe az eddig talán csak sejtett közös nyelvbe, amivel a gyermekek nyilván nincsenek konkrétan tudatában, egyszerűen csak élnek vele. És pont ez az élet, ez a vibrálás, vérbőség és szellemi áradás a lényeg. Mert azt felejtjük el aztán a felnőttségbe törve tán legelőször (de már a kamaszsággal elindul ez a folyamat), amit a gyerekek még szabadon tudnak áramoltatni, mert itt, az önfeledtség pillanataiban szabadság van, természetesség, játék, a világ áramával való együtt lüktetés öröme. Azaz ennek a közös nyelve. Vagyis a bábeli zűrzavarban mégis láthatóvá válik, ha nagyon figyelünk, valami a közös emberi létezésből és történésből. Cserepes nagyon figyelt, és észrevett valamit, amit ezzel a művel fókuszba hozott – amit mi többi felnőtt figyelmetlenségünkben és kiszikkadva már nem tudunk. Ráadásul valami egészen magával ragadó odaadással alkotta meg ezt a nagy ívű, transzos megszólalású, csillámló terekbe ágyazott utazást, ami amellett, hogy rendkívül fontos mű, még szívet gyönyörködtető hallgatni való is. Jó lenne, ha meg is kapná a korszakos remekműveknek kijáró kivételes figyelmet.
Pearly Clouds néven köszönthetünk most egy friss projectet, és nem is akármilyen muzsikusokkal: Szabó Enikő énekesnő jazz, folk és rockzenékben is otthon van, számos formációban (Ökrös, Balázs Elemér zenekara, Tabulatúra) megfordult; Dezső Tóni mára világutazó szaxofonosnak minősül, annak idején még a Tudósokban is játszott; a trió leghíresebb tagja pedig Gary Lucas gitáros, aki muzsikált Captain Beefehearttól kezdve Nick Cave-ig kismillió művésszel (de nem soroljuk, érdemes ránézni valamelyik netes szócikkére). Ez a debütáló Pearly Clouds (Fonó, 2018) című album egyértelműen és elsősorban folk indíttatású, de simán aláírjuk a készen kapott meghatározást is: “avant-folk és etno jazz-blues” – hiszen már a Muzsikás óta egyértelmű a transylvanian blues címke a magyar népzene tágabb keretek közt tárgyalásaként.
Egyszerű és könnyen dekódolható muzsika ez, és pont ebben rejlik élvezeti értéke, nincs semmi túlgondolva és túllihegve, mindössze ennek a triónak a kvalitásaira van kitalálva 14 remek dal. Hol a jazz, hol a blues, hol pedig a folk domborodik ki, néha pedig kifejezetten pszichedelikus szín kavalkád lesz belőle. A műfaji bemozgások ellenére is meglepően egységes anyag lett, tiszta a helyzet megszólalásban éppúgy, mint hangszerelésben, és minden dallam egyaránt életre kel. Persze amellett, hogy a lazább dalok is működnek, azért a lélek-nehezebb menetek az igaziak, az Úgy elmegyek, rózsám, valamerre című nóta például az egyik legintenzívebb érzelmileg, amit mostanában hallottam világzenében, és hasonlóan erőteljesek a: Túl a vízen, az Ezek a szép szász leányok, vagy az Álom esett a szememre, és ebben elsősorban Szabó Enikői a pálma. Ott van előadásában az a plusz, amitől nyugodt szívvel a legjobb hazai énekesnők közé sorolhatjuk.
Összességében nem történnek itt különösebben új zenei megfejtések, nem ettől a lemeztől újul meg a műfaj, még akkor sem, ha egy-két irányba vitathatatlanul tágít a keretein, de mégis ott van a legjobb mostani lemezek közt, úgyhogy ilyen felütés után vevők leszünk a következő körre is.
Visszatérő kérdés: népzenét lemezen, a táncházas világon kívüli egyszeri érdeklődőnek milyet érdemes választania? Erre volt már jó néhány velős válaszunk az elmúlt évek alatt, és most is megtesszük az ajánlatunkat: a Magos együttes Forgatós (Fonó, 2018) című lemeze épp alkalmas az ismerkedésre, de haladók is bátran vigyék, nem lesz csalódás. Ez a príma banda nem véletlenül nyerte meg 2011-ben a FolkBeats népzenei tehetségkutatót, szakmailag éppúgy kifogástalanok, mint művészi értelemben. A lényeg úgyis mindig az, hogy visszautaljunk mondandónk elejére, képes-e egy hagyományőrző, az autentikusságot komolyan vevő banda meghaladni a múzeumi hangvételt és életre kelteni választott kulturális szinonimáit. Ebben a kontextusban, tehát ha egy zenekar a nagyközönségre is gondol a szakmai közegen túl, az a legjobb megoldás, amit most a Magos ebben a valódi debütálásban (eddig hanghordozói szempontból csak tematikus válogatásokon szerepeltek) összehozott, azaz egy szélesebb merítésben gondolkozva nagyobb tájegységek zenéit szőtte színes albumba, mintegy tudása besztofjával előrukkolva. Ki nem hagyva persze a választott mesterei felé való tisztelgést: ilyen Csiszár Aladár és Ponczi Gyula, a velük való közös muzsikálást az Ahol az ökör is bort iszik című záró nóta őrzi.
Az alcím már árulkodó: „Autentikus magyar népzene, Sajó mentétől Székelyföldig”, a koncepcióról pedig így vallanak a nagyon vonzó, kis könyvszerű album kísérőfüzetében: „Lemezünk anyagával egy igen színes zenei világot szeretnénk bemutatni a lassú, lírai, szerelmes daloktól a feszes lüktetésű táncdallamokig. Célunk, hogy ezeket a kevésbé ismert, részben kiaknázatlan muzsikákat változatosan és hitelesen adjuk elő a szórakoztatás, gyönyörködtetés igényével, a legkedvesebb népzenei gyűjtések és személyes tapasztalataink, élményeink segítségével.” Mind a tíz tétel kapott külön oldalt a bookletben, leírással, fotókkal, dalszövegekkel; jó kis lapozgatnivaló lett, információtartalma mellett világláttatása is elsőrangú. A Magos klasszikus vonószenekar, értik a lényeget: ez a muzsika attól él igazán, ha sűrű a megszólalása, és szabadon áramlik, belakja mind a külső, mind a belső tereket. És ez akkor is így van, amikor épp nem verbunk, vagy csárdás szól, hanem szépséges népdal. Sőt, akkor mutatja ki igazán az erejét, amikor kevesebb hanggal és szellősebb hangzással kell célba találni: a Megélhettünk volna még a kősziklán is című marosszéki nótát például a maga furulyás-énekes egyszerűségével a legjobb pillanatok közé sorolom – ebben a fenn és a lenn állapota összemosódik, és lemeztelenedik az emberi lélek, így még közelebb kerül a múlt a jelenhez.
Elsőrangú debütálás, soroljuk is a remek muzsikusokat: Soós Csaba és Kovács Márton – hegedűsök, Enyedi Ágnes – ének, Salamon Soma – furulya, Fekete Márton „Kispuma” és Éri Márton – brácsások, Enyedi Tamás – cimbalom és Prihoba István – nagybőgő.
És akkor van az a zsebe az univerzumnak, ahol a rockandroll szól. Természetesen most zsánertől függetlenül mondom, mert az cseppet sem számít, hiszen tudjuk, a rockandroll az nem egy tánc. Hanem életérzés és életvitel, a szabadság lüktetése, a benn feszülő energiák és élet kirobbanása, a hadd szóljon állapota. Ilyesmit találtam most a PásztorHóra személyében, ami egy 2014 nyarán alakult öttagú folkcsapat (Bergics András – hegedű, duda, Újházi Ádám – hegedű, Szlama László – koboz, Egervári Mátyás – cimbalom, duda, Okos Gergely – dob) nem éppen szégyenlős önképpel: „Dinamikus, fiatalos, energikus, pörgős, katartikus zenével vár rád a P H U C F B azaz a PásztorHóra Urban Csángo Folk Band!”
Elsősorban moldvai népzenében érdekeltek tehát, aminek pont a lényegét igyekszenek megragadni: életszerűségét, valódi energiáit – nincs itt az égvilágon semmi szépelgés és úgy tevés, csak színtiszta élvezet. Persze ehhez igen jól kell tudni muzsikálni, hiszen úgy megy itt is, mint egy jó rock bandánál, vagy akár a zenebohócoknál, minden tudásnak a kisujjban és a csípőben is benne kell lennie, hogy hangulatra, pillanatra, ki-be ugrálásra, nevetésre és izzadásra, testre és lélekre való azonnali reagálás valódi és tünetmentes legyen. A muzsikusi tudás megvan, a tagok kiskoruk óta ezzel foglalkoznak, díjak és elismerések is letudva, ez tehát pipa. Akárcsak az, hogy a Pásztorhóra máris elhíresült tobzódó, elsöprő koncertjeiről, akár főzenekartól is simán lopják a showt, a kérdés tehát az, megszólal-e egyáltalán lemezen?
A Soha el nem felejtelek (Moldvai csángó népzene Budapestről) (Szerzői, 2019) című lemez 11 nótájában ritkább dalok és klasszikus témák (Vert kezes, Kecskés) is előkerülnek, mindegyik úgy pendül meg, mintha nem lenne már ezután semmi egyéb. És bár nyilvánvaló a hagyomány és az eredeti mesterek hatása, mégis, annyira jelen idejű ez a minden mozzanatában természetes lüktetés, hogy a műfaji színtér egyéb kulisszái sem különösebben számítanak. Ez a megszólalás dolog persze nem a cifra hangzást jelenti, akusztikus hangterükben minden megfelelően van kikeverve, és ez épp elég, mert nem ez a lényeg. Attól kel életre ugyanis, hogy bár vérprofi, mégis van valami tüzes fésületlensége; ha biztonságosnak tűnő, a hagyományról gondolt fals és óvatos akadémikusságba lenne vonalzózva, máris érdektelen volna, ehhez képest állandóan ellendül, kitüremlik, jobbra-balra rezdül. És végre megvan a banda a temetésemre is: meghagyom az utódaimnak, hogy ne sajnálják a pénzt rájuk, és amikor majd szélnek szórnak, a Soha el nem felejtelek című nótát döngessék. Bár, ha jobban belegondolok, ettől most pont élni támadt kedvem!
