2019.03.05. 21:00 – KirschAndrás

„Jogodban áll dühösnek lenni” – Therapy?-interjú Andy Cairnsszel

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

therapinti-20.jpg

"Therapy? Azok még léteznek?” – rommá informált zenerajongók szájából ma is gyakran hangzik el az ominózus kérdés. Pedig az észak-ír trió a Troublegum óta is írt minőségi lemezeket. Ilyen volt a Cleave is, melyet telt ház előtt mutattak be az A38-on. Előtte pedig a Sátán Plüssmackója, azaz Andy Cairns frontember interjút is adott nekünk. (Fotók: Máté Évi)

A Cleave sok pozitív kritikát kapott, a rajongók is ennyire jól fogadták az új lemezt?

Úgy tűnik, hogy nagyon is. Belgiumban, Hollandiában és Németországban kezdtük a turnét, és egy kivételével mindegyik koncertünk telt házas lett. És ha jól tudom, ma estére is elkelt az összes jegy. Ez tök jó érzés számunkra, ekkora érdeklődésre évek óta nem volt példa.

A 2015-ös Disquiet egyértelműen konceptalbum volt, a Cleave szerzeményei is összefüggnek valamilyen módon?

Abszolút, a központi téma pedig az a düh és megosztottság, ami a brexit előtt álló Nagy-Britanniát jellemzi. Legjobban talán a Kakistocracy című dal adja vissza ezt. A dal a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséről szól, ami az Egyesült Államokban Trumphoz, az Egyesült Királyságban pedig a brexithez vezetett. Az „it’s ok not to be ok” refrén arra vonatkozik: ha a hatalom így bánik veled, jogodban áll dühösnek lenni.

A Cleave-et Chris Sheldonnal készítettétek el, aki a többek közt Troublegumon és a High Anxiety-n is dolgozott. Honnan jött az ötlet, hogy 15 év után ismét őt kérjétek fel producernek?

Az eredeti terv az lett volna, hogy mi magunk végezzük a produceri munkát, Chris pedig a keveréssel foglalkozik, ugyanis pár éve már felhagyott a producerkedéssel. Tisztában voltunk vele, hogy a keverőpult mögött tökéletes munkát végez. Végül azzal hívott fel minket, hogy „oké, bevállalom a lemezt producerként is.” A Troublegum felvételei idején nagyon egymáshoz csiszolódtunk: akkoriban, huszonévesen szétbuliztuk az agyunkat, stúdiómunkálatok terén viszont még vajmi kevés rutinunk volt. Chris viszont pontosan tudta, hogy kell velünk bánni, és azt is, hogyan kell megszólalnia a lemeznek.

Míg a Disquietet szinte egy az egyben te írtad, ezúttal Michael McKeegan (basszusgitáros) volt a fő dalszerző. Ennek köszönhető, hogy a Cleave inkább groove-os és basszusközpontú lett?

 Nem mondhatnám, mindketten imádjuk az olyan súlyos groove-okat, ami pl. a Wreck It Like Beckett vagy a Kakistocracy című dalban is hallható. Ez pedig leginkább a Helmet iránti rajongásunkra vezethető vissza. Tény, hogy Michael minden eddiginél több ötletet hozott, de nem volt semmiféle előzetes munkamegosztás. Ezúttal a dobosunk, Neil (Cooper) is beszállt a dalszerzésbe, a Dumb Down például teljes egészében az ő szerzeménye. Mivel csak billentyűn játszik, szintetizátoron mutatta be a témákat, én gitáron követtem őt, és már össze is állt a dal.

A Callow refrénje („If you take my demons, you’ll take my angels too”) egy Tennesse Williams-idézeten alapul, ugye?

Tényleg? Ennek utánanézek! (nevet) Én egy angol komikustól, Stephen Fry-tól nyúltam le. Stephen bipoláris depresszióban szenvedett, ami komoly hangulatingadozásokkal járt: a többnapos levertségét általában indokolatlan boldogságrohamok követték, és fordítva. A felírt antidepresszánsnak köszönhetően azonban ez a fajta hullámzás megszűnt, és elmondása szerint hónapokig érzékelten zombiként vegetált. Erre azt mondta: a démonaimmal együtt az angyaloktól is megfosztottak. És voltaképpen ez adta a zombis klip ötletét is.

Idén lesz a a Suicide Pact – You First albumotok megjelenésének 20. évfordulója. Ezen a lemezen – a 25 éves Troublegummal ellentétben - mintha megfeledkeztetek volna a slágerekről.

Pontosan, és ez valahol szándékos húzás volt részünkről. Ezt a lemezt úgy is jellemezhetném, mint egy kinyújtott középső ujjat a mainstream felé. Az 1998-as Semi Detached felvételei különösen gyötrelmesen zajlottak, a kiadó folyamatosan bele akart szólni a dalszerzésbe, és minden eszközt megragadott, hogy irányítson minket. Emlékszem, még azt elő akarták írni, hogy klipforgatás előtt fogyjak le. Végül rohadtul elegünk lett, és leléptünk tőlük. A Suicide Pact elkészítése mindannyiunk számára felszabadító élmény volt, csak azt tudtuk, hogy valami ösztönös és zsigeri lemezt akarunk írni, mindennemű műfaji megkötés nélkül. A stúdióban is igazi fapados technikával, leharcolt erősítőket és old school mikrofonokkal dolgoztunk. A God Kicks című dalt pedig diktafonnal vettük fel egy erdőben első nekifutásra, mindennemű változtatás nélkül. Bár magát a lemezt nem szerették különösebben, és kereskedelmi szempontból tényleg öngyilkosságot követtünk el vele, szerintem egy kreatív és izgalmas anyag lett.

therapinti-40.jpg

Sosem bántátok meg utólag, hogy beintettetek a mainstreamnek?

Egyáltalán nem. A dolog egyetlen hátulütője, hogy egy nagy kiadóval a hátad mögött jóval több országba tudsz eljutni egy-egy turnén. A rajongók rendszeresen kérdezgetik, hogy miért nem megyünk Dél-Amerikába vagy mondjuk Törökországba. Ebből a szempontból nehezebb dolgunk lett, de ezt leszámítva sem a pénz, sem az úgynevezett hírnév nem hiányzik. Ráadásul underground közeg sem volt idegen számunkra, mielőtt a Troublegummal befutottunk, öt évig szinte csak kisebb rockklubokban koncerteztünk. Csak zenészek akartunk lenni és nem rocksztárok.

Az Infernal Love-ról mai fejjel mi a véleményed? Annak idején nem nyilatkoztál róla túl lelkesen, pedig az egyik legjobb munkátokként tartják számon.

Ma már teljesen másképp látom azt az albumot. Igazából sosem a dalokkal volt problémám, hanem azzal az időszakkal, amikor elkészítettük. Akkoriban nyakig merültem a drogokban és az alkoholban, folyamatosan depressziós voltam. Ráadásul egy a kiadó egy olyan producert kényszerített ránk, akivel úgy éreztünk, képtelenek vagyunk együtt dolgozni. Mindez pedig a zenekaron belül is konfliktusokat szült, Fyfe (Ewing, exdobos) végül ki is szállt. Mikor elkészültünk vele, komolyan meg voltam győződve róla, hogy egy katasztrofális lemezt tettünk le az asztalra, és nem értettem, hogy mondhatja bárki is, hogy ez a kedvenc Therapy?-albuma. Ma már értem.

A régi Therapy?-tagokkal tartod a kapcsolatot?

Ez így túlzás, de azért nagy ritkán ma is beszélünk. Fyfe Ewing egy InDust nevezetű észak-ír csapatban dobol, Graham Hopkins indie-zenekarokban játszik sessiondobosként, Martin McCarrick pedig csellótanárként dolgozik.

Köztudott, hogy szövegíráskor gyakran inspirál a szépirodalom. Melyik volt az a könyv, ami a legnagyobb hatással volt rád?

Talán Az idegen Albert Camustól, ami a Cure Killing An Arab című szerzeményét is ihlette. Ez volt az a regény, ami igazán megszerettette velem a szépirodalmat, tinédzserként többnyire Stephen Kinget és hasonlókat olvastam. Az idegen főszereplője egy francia hivatalnok, akit elkövet egy gyilkosságot, a halálbüntetést pedig csak úgy úszhatja meg, ha beszámíthatatlannak nyilvánítják. A bíróság azonban végül nem a gyilkosság miatt mondja ki az ítéletet.


therapy?



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása