Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Már hosszú évek óta jellemző, hogy egy In Flames-lemezről szóló cikkben ugyanolyan frázisokat puffogtatnak a kritikusok: hogy ez már nem az az In Flames, ami a Jester Race idején volt, hogy Anders Friden nem tud énekelni, mégis énekelni akar, hogy a megállíthatatlan poposodás hatása miatt tini-kompatibilis, egyszerű szövegeket ír. Én mégis másra fűzném fel a véleményemet, mégpedig arra, hogy ebben a zenekarban még mindig olyan feelinges skandináv gitárjáték van, hogy bármennyire is esetlen néha a hangszerelés (lásd a 2016-os Battles), hogy bármennyire is minősíthetetlen a hangzás (lásd ismét Battles vagy a 2004-es Soundtrack To Your Escape), minden alkalommal találok annyi kapaszkodót a lemezeiken, hogy újra és újra meghallgatom. Olyan zenét, mint amit az In Flames manapság ír, senki sem csinál. Vagy ismer valaki elektro hatásokkal rendelkező, popos skandináv death metalt? Na ugye. Az I, The Mask is tele van feelinges gitártémákkal, és néhány nagyon jó dal (Voices, I Am Above) is van rajta, meg pár közepes, de rossz nem nagyon (a (This Is Our) House, vagy a Burn majdnem átesik ebbe a kategóriába) ráadásul a gitárok most tényleg vaskosabbak, mint a Battlesen. Az In Flames már régen Friden és Björn Gelotte gitáros zenekara, a többiek csak statiszták, ez mondjuk nem túl szimpatikus, de ha mint hallgatnivalót kell értékelni az új albumukat, akkor csak annyit mondanék, hogy jó. (4/5)
