Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pókember sztorijai alapvetően mindig is a fiatalabb korosztálynak szóltak, vagy a gyereklelkű felnőtteknek. Természetesen a karakternek voltak felnőttesebb vonásai, hiszen önmagában az eredettörténet is ilyen, és a komolyabb történetekből van pár, amelyik tényleg működött, ilyen volt például a több magyar kiadást megélt „Kraven utolsó vadászata”. De aztán voltak mellényúlások is, mint a komolynak ígérkező, de túlzottan kacifántos Klón Saga. Szerintem Pókembernek igazán sosem állt jól a komolykodás. A jelenleg Magyarországon futó Dan Slott-féle történetvezetés a legoptimálisabb, és ez áll a legjobban a karakternek. Lendületes, fiatalos, humoros, de van benne mondanivaló is és karakterrajz is. De talán a Marvel is érezhette, hogy Pókember alapvetően nem a komolyabb vonalba illeszkedik, ezért adhattak zöld utat egy alternatív Pók-figurának, amelyik a jövőben üldözi a bűnt, a sztorija és képi világa pedig inkább a noir jegyeit viseli magán.
A helyzet az, hogy a Pókember 2099 az ismert karakter nélkül is működőképes lenne, bár sokat lendít a sztorin a pár „belsős” utalás és poén. Azért lenne működőképes, mert kiváló a hangulata, jól épít világot, ez a Pókember alteregó egészen más, mint amit megszokhattunk, elsőre konkrétan nem is szimpatikus. A kapocs az eredeti Pókemberrel leginkább csak annyi, hogy ő is tudós, és akaratlanul keveredik olyan szituációkba, amitől aztán szupererőt kap. De hogy azzal mit kezd, és milyen kalandokba keveredik, na, az már teljesen más. A magyarul megjelent első 8 füzet alatt több komolyabb morális döntéssel szembesül, és több problémás helyzetbe keveredik, mint Peter Parker kétszer ennyi füzet alatt, pedig az „igazi” Pókember-sztorik lendülete sem lassú.
Peter David az egyik legjobb marveles szerző, és láthatóan nem csak akkor boldogul prímán, amikor megszokott környezetben alkot. Tudja, mikor kell visszább venni a ritmust, mikor kell újra feltekerni a kakaót, tudja, hol van a helye a karakterrajznak, és hol a szimpla bunyónak, baromira viszi magával az olvasót a sztorija. Azt nem tudom, hogy a sztorihoz passzoló panelkezelés az ő érdeme-e, vagy inkább Rick Leondardié, de abban is tökéletes megoldásokat láthatunk. A rajzoló egyébként nem az ezredfordulótól nagyon divatos realista ábrázolásmóddal dolgozik, hanem inkább rajzfilmes, de nagyon kifejező részletekkel. Művészeti szempontból szerintem ez a korszak, a kilencvenes évek vége volt az egyik legjobb a képregényeket tekintve, akkoriban még nem hajszolták annyira a valósághűséget az alkotók, mint manapság. Ez persze nem jelenti azt, hogy a képregény könnyed képi világgal rendelkezik, Pókember jövőbeli fazonja kifejezetten sötét, akár a fekete ruhás korszakkal összevetve is, főleg, hogy Miguel O’Hara még karmokat is növesztett, és ez pár embernek fájdalommal is jár.
A sztoriról nem érdemes amúgy sokat írni, mert ezt olvasni jó, és a zanzásítás csak árt neki. A Kingpin egyik szimpatikus vállalása, hogy az egész sort kiadják magyarul, ami majd’ ötven füzetnyi történetet jelent. Sajnálatos ugyan, hogy csak ennyi jelent meg annak idején, ezzel együtt talán nem is olyan nagy baj, hogy nem erodálták el ezt a sztorivonalat. Nehéz elképzelni olyan képregényrajongót, aki nem szereti Pókembert, de ha bárki magára ismert, akkor nagyon ajánlott belekezdenie a 2099-es változatba, mert ez tényleg egy új nézőpont. Valójában viszont mindenkinek érdemes legalább az első kötetet beszereznie. Hamarosan egyébként érkezik is a második.
A kiadványról további információk a Kingpin Kiadó weboldalán!
