Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Amikor a Kingpin kiadó először írt arról, hogy egy új sorozatot terveznek, aminek az első száma Stan Lee személyének állítana emléket, az új sorozat tartalmát nehezen tudtam megítélni. Amikor a részletek kiderültek, még mindig várakozó állásponton voltam, nem lelkesedtem. Most, hogy a kiadó jóvoltából három számot elolvastam, továbbra is vegyes a kép bennem.
Kezdem azzal, ami kevésbé jó, és ami általában az összefoglaló címről szól. Egy ilyen sorozat szerintem akkor működne igazán, ha valóban legendás történetek szerepelnének benne, vagy mondjuk Magyarországon rendhagyó módon, egy adott (persze marveles) képregényalkotó köré épülne, mint ahogy a tervezett első szám is lett volna (és ami a Marvel kérésének megfelelően halasztva lett). Stan Lee nem az egyetlen, bár soha sem megkerülhető legendája az iparágnak, de tudnék mondani még olyat, aki közel ilyen nagy legenda. Ha egy – egy kötet az ő történeteikből válogatna, én biztosan vevő lennék rá.
De látható, hogy a rendező elv nem ez, hanem a Marvel-karakterek minősülnek itt legendának, és róluk szól egy-egy füzet/kötet. A bűnözők oldaláról bemutatott történetek még nem igazán jelentek meg Magyarországon, pláne nem Pókember mellékszereplésével. A Kitörés a Bosszú Angyalainak nagy feloszlása és újjáalakulása környékén játszódik, és azt mutatja be, hogy Pókember a Raftból szabadult bűnözőket próbálja felhajtani, de ő inkább csak mellékszereplő az eseményekben. A kötetben a felütés hangulatával ellentétben meglepően sok a szöveg, és kevesebb az akció. Más kérdés, hogy ezek a karakterek nem olyan erősek, mint amit megszokhattunk. Nem mondom, hogy gyenge a sztori, és azt sem, hogy kár volt kiadni, de valami nagyobb durranásra gondoltam a sorozat címének olvasatán.
Ezt aztán megkaptuk a második számban. Stan Lee sztorija összeereszti Hulkot a Lénnyel, amiből persze hatalmas bunyó kerekedik. Ez a történet nagyon jól példázza, hogy a Marvel (és Stan Lee) mennyire mást akart csinálni, mint általában a bevett sémák. A Fantasztikus Négyes belső konfliktusai tökéletesen ki vannak domborítva, és az, hogy egy akció-képregény mélyebb tartalmat is kaphat pont az az újdonság volt, ami Marvelt az egekbe röpítette. Lehetne rugózni azon, hogy Buscema rajzai nem korszerűek, hogy a panelek túl vannak írva, na meg, hogy az akció nem olyan tüzes és látványos, mint manapság, de ha valaki vissza akar repülni az időben, és át akarja élni az akkori képregény fanatikusok álmélkodását, amikor meglátják, hogy Hulk püföli a Lényt, és fordítva, annak ez a füzet kötelező vétel. Kétségtelenül a sorozat legjobb darabja.
Fenegyerek már régóta aktív szereplője a hazai képregény kiadásnak, és eddig is leginkább a Kingpin gondozta a sorsát. A Marvel Legendák sorozatban egy olyan történet kerül be róla, amiben a főhősnek bíróság elé kell állnia. Érdekes módon ez a sztori is hatalmas mennyiségű szöveggel rendelkezik, és egyébként kissé lassú is, ráadásul Bill Winsdale sem a legacélosabb a Marvel rajzolói közül. Különösen szemet zavaró, hogy gyakran aszimmetrikus arccal prezentálja a szereplőket, és egyébként a sztorin is sokat dobott volna egy olyan rajzoló, mint a Kingpin Marvel Pluszos sorozatában is feltűnő Maleev. Nem mondom, hogy feleslegesen megjelentetett történet ez, de nem is a legerősebb a Fenegyerek-sztorikból.
Összességében a Marvel Legendák sorozatból még bármi lehet (időközben megjelent az új szám, Póknővel a főszerepben), és abban is biztos vagyok, hogy nem fog sikerülni egységes színvonalat tartani, de mivel a Kingpin-stáb csinálja, így a szerkesztésre, a beírásra és a fordításra soha nem lesz majd panasz.
A képregények beszerezhetők a Kingpintől közvetlenül, vagy a most vasárnap megtartott képregénybörzén. Utóbbi rendezvényre már csak azért is érdemes kilátogatni, mert aki kicsit is vonzódik a képregényekhez, itt rengeteg kincset talál, arról nem beszélve, hogy a legtöbb kiadó ekkorra időzíti a megjelenéseit.
