Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A hazai képregénykiadás úgy működik, hogy egy adott időszakban egy ismertebb szerzőtől több anyagot is piacra dob, meg úgy egyébként is támaszkodik a már megismertetett nevekre, amivel egyébként nincs baj, hiszen sok tartozást kell még lerónia a magyar kiadóknak, és az elővett szerzők egytől-egyig minőséget képviselnek. Ilyen mostanában Garth Ennis, akinek több képregénye is megjelent mostanában, de ugyanez igaz Alan Moore-ra is. Persze az ő legnagyobb munkája már egyszer, évekkel ezelőtt megjelent magyar kiadó gondozásában (Watchmen), de azóta a Fumax azt is kiadta újra, és a V, mint vérbosszút is hozzácsapta az életmű ismertetéshez. A közelmúltban megjelent Halo Jones balladájáról már írtunk, most nézzük meg, mit nyújt a Britannia Kapitány.
A főhős annak a kornak a szüleménye, amikor a Marvel a brit képregénypiacon is meg akarta vetni a lábát, és nem csak az Amerikában megjelent képregényeket adta ki újra, hanem brit készítésű sorozatokat is indított. Így Britannia Kapitány a Marvel gyűjteményes füzeteiben szerepelt először többnyire hatoldalas epizódokban. Alan Moore ebben az időszakban kapott lehetőséget arra, hogy elmesélje az ő elképzeléseit a karakterről. A extrém rövid epizódos megoldás is kényszeríthette arra az írót, hogy egy nagyon pörgős, de mégis tartalmas sztorit rakjon össze. A Fumax gondozásában megjelent kötet szerencsére az összes Moore által írt részt tartalmazza, így kerek egészet alkot.
A képregény hangulata a brit képregényipar híres/hírhedt kiadójának a Comics 2000 AD füzeteinek stílusát idézi meg, és elég távol áll a Marvel fősodrától és szemléletmódjától. Kissé punkos, hanyag, szinte már-már lázadó szuperhős képregény, amelyik viszont mégsem gúnyolja ki önmagát, sőt bizonyos jelenetek halálosan komolyak. A Britannia Kapitányt üldöző Fúria például kifejezetten ijesztő lény, amit Alan Davis a rajzaival csak még inkább fokozni tud. Davis egyébként szintén nem az a fazon, aki a Marvel akkor népszerű alkotóit akarta volna majmolni. Kifejező, részletgazdag rajzai nélkül Moore is meg lett volna lőve.
A sztori egyébként dimenziókon, idősíkokon ível át, párszor kicsit ki is csúszik alóla a talaj, de mégis összeáll a végére, és azt is bemutatja, hogy egy viszonylag bumfordi és elsőre nem is túl megnyerő hőst is jóra lehet írni, amiből egy kifejezetten emlékezetes olvasmány élmény kerekedik ki. Mindenkinek érdemes beszerezni, aki valami egyedire vágyik a szuperhős képregények között.
A magyar kiadásról annyit még, hogy a Fumax erre a kötetre (és egyébként a Halo Jonesra is) váltott a papírtípuson (és a méreten is), ami nagy előnyére vált a könyvnek. A matt papír ugyanis jobban szívja a nyomdafestéket, és egészen másképpen mutatnak a képek rajta. Persze nem csúnya a fényes papír sem, de mindkét képregénynek jól áll ez a retro megközelítés. A pluszban belepakolt posztereket, borítókat pedig öröm lapozgatni, mert egy olyan képregény aranykort idéznek fel, amiben a Magyarországon élő képregény rajongóknak vajmi kevés lehetőségük volt megmártózni.
