Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Allen Kovac, a Mötley Crüe menedzsere szerint a megnövekedett rajongói idények írták felül a zenekar azon pár évvel ezelőtti elhatározását, miszerint soha többé nem fognak turnézni. A közönségigény felkorbácsolásában elmondása szerint hatalmas szerepe volt a Netflixen bemutatott The Dirt című filmnek, amit emberek tízmilliói néztek meg világszerte, olyanok is, akik soha nem láthatták a zenekart az aktív években. Ráadásul a bemutató óta háromszázötven százalékkal nőtt a csapat lemezeinek online streaming lejátszása, a rajongói bázisuk pedig jelentősen megfiatalodott.
Az adatok és a streaming szolgáltatók számai igazolják az igényt. Amikor a film kijött, a streaming a korábbi mennyiség 600 %-ára ugrott, és később is megmaradt 300 % körül, mivel a zenekar követőinek száma megháromszorozódott. És pont ez a cél. Az a cél, hogy követőket gyűjts, nem gyors lejátszásokat, vagy rádiós műsoridőt.
A The Dirt egyébként nagy sikert aratott a közönség soraiban, a kritikusok köreiben már kevésbé. Kovac a filmről így nyilatkozott a Forbes interjújában:
A zenekarból mindenki egyetértett abban, hogy nem akarnak semmin változtatni. Az emberek betekinthettek a színfalak mögé, láthatták, hogyan dolgozik egy zenekar. A bátorság akkor jön a képbe, ha megmutatsz mindent, nem csak a szépet és a jót - ez a különbség egy nagykiadós zenekar, és egy független csapat között. Egy független zenekar az őszinteségről és az autonóm zenéről szól. Egy előregyártott művész nem autonóm. Egy előregyártott művész nem lehet őszinte. A közönség ezt a különbséget észreveszi, pláne ahogy múlik az idő.
A Mötley Crüe stadionturnéja idén június 21-én indul majd San Antonioban, a társaik pedig olyan csapatok lesznek, mint a Def Leppard, a Poison, illetve Joan Jett & The Blackhearts.
Hát igen. Szép dolog az őszinteség. Eszünkbe is jutott, hogyan vehetne példát erről a nagykiadós Metallica, akiknek játékfilm helyett csak holmi Some Kind of Monsterre futotta pályafutásuk legmélyebb válságának éveiben, és sosem jelentettek még be búcsúturnét, hogy aztán visszajöhessenek jóllakatni az életművüket most felfedező fiatalabb rajongókat koncertenként félmilliárd forint fölötti gázsiért - miután egyes tagokat személyi edzők és táplálkozás tanácsadók hoztak formába, hogy valahogy színpadra tudjanak állni. Az Iron Maident, akiktől még hasonló filmet sem láttunk soha, viszont a hírek szerint 2019 végére szép csendben összerakták a jövő évre esedékes lemezt, már meg sem merjük említeni, csak hogy a jéghegy legmagasabb csúcsait vegyük figyelembe. Csodálatos, hogy vannak még ilyen hiteles, őszinte arcok a befutott zenészek között is. A szerző pedig őszintén sajnálja, hogy ilyen gondolatai támadtak a hírt olvasva, és tisztában van azzal, hogy az ehhez hasonló eszmefuttatásokat kizárólag az irigység motiválhatja. El is vonul, hogy gondolkodjon szánalmas, eseménytelen életén, és azon, vajon ő mit tett le eddig a - nyilván részletre vett - asztalra.
Észrevételeink Mick Mars gitárosra természetesen nem vonatkoznak, róla csak a legmélyebb tisztelet hangján nyilatkozhatunk.
