Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Borknagar nagy változásokon ment keresztül az elmúlt években, személyileg talán a legnagyobb, hogy Vintersorg végleg kilépett a zenekarból. Egy frontember távozása más zenekaroknál nagy dolognak számítana, de nem, az egyébként is több egyenrangú énekessel felálló Borknagarnál. Hogy mégis az ének terén van a legnagyobb változás, az nem Vintersorg hiányának tudható be, mert már az ezt megelőző Winter Thrice is tele volt perfekt énekdallamokkal, és nem csak azért, mert két dalban poposan énekelt a vendégként megjelent alapító frontemberük, Garm. Hanem azért, mert a Borknagar énekrészei itt már egyértelműen elindultak a pop felé és mérgezően fogósak. Nem csak Simen, hanem Lars Nedland is a legjobb formáját hozza és a korábban nagyon cirkalmas hangszeres részek is ehhez idomulnak néhol, például a Lights-ban vagy a Wild Father’s Heart-ban. De persze ez még mindig északi folk metal, amiben rengeteg reszelős riff van, elképesztően sok gitárdallam, és nagyon monumentális szintirészek. A dalok viszont néhol sokkal intimebben, földhöz közelibbek, de olyan is akad (Up North), amikor a zene az Audrey Horne-féle (késő-korszakos) rocknroll-metált juttatja eszembe. A Borknagar a Winter Thrice után elkapta a fonalat és ez a lemez is hallgattatja magát úgy, hogy minden alkalommal egy-egy új részletet lehet felfedezni, miközben már az első lejátszásnál letaglózó erővel hat néhány dallam. Egyedüli gond csak az, hogy ide is sikerült írni néhány töltelékszámot, de ezen könnyen túl lehet lépni. (4/5)
Tíz év szünet után ismét Simen "ICS Vortex" Hestnæs a Borknagar énekese, miután Andreas "Vintersorg" Hedlund, aki az elmúlt egy évtizedben töltötte be ezt a posztot, magán jellegű problémák miatt nem tud elmenni turnézni a zenekarral. A hivatalos álláspont szerint egyébként Vintersorg nem száll ki a zenekarból, csak most éppen nem ér rá, ezért megkérték a Vortext, a régi barátot, hogy ugorjon már be a helyére, ráadásul így nem kell a koncertekre kisegítő basszusgitárost sem hívni (merthogy az sincs most éppen a Borknagarban), mivel a régi-új énekes ilyet is tud.
Az Airbourne annyira nyúlja az AC/DC-t, hogy jobban már csak akkor lehetne, ha az ő dalaikat játszanák. Az Archie Bronson Outfit szépen belepacsmagolt a róluk kialakult viszonylag tiszta képbe. A Shearwater nem akar a jól bejáratott dolgokon kívül máshoz is nyúlni. A Black Rebel Motorcycle Club és a Borknagar pedig csak ismétli önmagát. Ömlesztett kritikák.