Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Airbourne annyira nyúlja az AC/DC-t, hogy jobban már csak akkor lehetne, ha az ő dalaikat játszanák. Az Archie Bronson Outfit szépen belepacsmagolt a róluk kialakult viszonylag tiszta képbe. A Shearwater nem akar a jól bejáratott dolgokon kívül máshoz is nyúlni. A Black Rebel Motorcycle Club és a Borknagar pedig csak ismétli önmagát. Ömlesztett kritikák.
Airbourne – No Guts. No Glory.
(Roadrunner)
Alany: Az egy hete a Dürer Kertben is majdnem teltház előtt koncertező Airbourne hiába próbálja lépten-nyomon bizonygatni, hogy rájuk bizony az AC/DC-n kívül hatott más zenekar is, ha a zenéjükről senkinek nem jut más az eszébe, csak Angus Youngék. Nem arról van szó, hogy az ausztrálok riffeket lopnak, vagy lemásolnak egy-egy honfitársaik által írt dalt, nem. Magát a stílust veszik le úgy, hogy abba még a hallgató is belepirul. Ha ezeket a számokat AC/DC név alatt adnák ki, senki nem reklamálna, csak magából kikelve örülne, hogy milyen fasza dalokat pakoltak megint össze az öreg rockerek, mennyi energia van még mindig bennük.
Pro: Merthogy a számokba bizony nem lehet belekötni, és ezt csak az nem veszi észre, aki annyira elvakult híve Youngék munkásságának, hogy szentségtörésként éli meg már magát azt a feltevést is, hogy ebben a stílusban más is alkothat jót. Már az első lemezük is bőven élvezhetőre sikerült, de ott még picit egyhangúak voltak a dalok, most viszont a változatossággal sincs probléma. Igazi húzós bulirock a kettes Airbourne, mondjuk ki, na.
Kontra: Csak az hallgassa, aki nem kap infarktust attól, ha valaki olyan pofátlanul lenyúlja egy másik zenekar stílusát, hogy azért már jogdíjat kéne fizetnie.
(Szöveg: dg; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Archie Bronson Outfit – Coconut
(Domino Records)
Alany: angol zenekar, amely az első két albumával elérte, hogy ezt a harmadikat már valami várakozásféle előzte meg. Persze nem U2- vagy Depeche Mode-szintű, de mivel a Derdang Derdang az adott év (2006) legjobb rocklemezei közé tartozott, méltán járt a figyelem a független (vagy underground, vagy akárminek nevezzük) média részéről.
Pro: szépen belepacsmagoltak a róluk kialakult viszonylag tiszta képbe, respekt a bátorságért. Az eddig is ordenáré zenéjüket fenékig savba mártották; a végeredmény ugyan nem annyira drog áztatta, mint a Primal Scream Screamadelicája, de majdnem. A Shark’s Toothban egy galoppozós diszkóritmusra New Order-esen pengetik a gitárokat (a New Order-hatás később máshol is előjön), a Coconut egy széteffektezett gitárnyúzás, a Hunt You Down perverz country rock, de amúgy egy darab normális struktúrájú dal sincs a lemezen. Ráadásul az ámokfutást mocskos módra betorzított, visszhangosított ének kíséri, hát, ezek nem azok a rövid, ökölrázós kinyilatkozások, amelyek miatt olyan elsöprő lett a Derdang Derdang.
Kontra: az biztos, hogy a trió tagjai eddig is éltek tudatmódosítókkal, de ezt most talán túlzásba vitték, a You Have A Right… felvételének körülményeire például szerintem ők maguk sem emlékeznek majd később. A Chunk egy soulos kis gennyes nyál, kár volt kiadni, meg egyébként is hiányzik az egyenesebb vonalú, kiabálós, de slágeres rockhimnuszokat író Archie Bronson Outfit. Viszont ha sikerül elfelejteni az első két lemezt, tulajdonképpen nagyon korrekt albumnak tekinthető a Coconut – csak nekem egyelőre még nem sikerült teljesen.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3,5/5)
Shearwater – The Golden Archipelago
(Matador)
Alany: A Shearwater és az Okkervil River története során először nem tartalmaz közös tagokat, mivel utóbbi agya, Will Sheff már nem teszi tiszteletét a Golden Archipelagon, ami mellesleg a zenekar hatodik lemeze. Ami zeneileg semmiképp sem különbözik az eddigiektől, Jonathan Meiburg nem akar a jól bejáratott dolgokon kívül máshoz is nyúlni, csak a mélabús, keserédes, felszabadító erejű drámázáshoz.
Pro: A bölcsességeket nem véletlenül hívjuk bölcsességnek, tehát a „járt utat járatlanért el ne hagyj” egy bölcs mondat. Meiburg nagyon otthonosan mozog a saját maga által kreált, szigorúan kijelölt határokkal rendelkező keretek között. Ennek köszönhetően a Golden Archipelago is alkalmas arra, hogy erőt merítsen belőle a hallgató negatívabb pillanataiban, ráadásul a szomszédot tuti, hogy nem fogja zavarni a leginkább billentyűkre, és csendes akusztikus gitározgatásra épülő zene.
Kontra: A Shearwater nem akar váltani, és nem is várjuk el tőlük, de a Golden Archipelago nyilvánvalóan gyengébb, mint például az előző Rook (annak ellenére is, hogy a Castaways jó eséllyel indul a Shearwater történetének legszebb dala címért), és amúgy is hiányzik belőle az a plusz, ami miatt például az Okkervil Rivert, vagy az Arcade Fire-t körül lehet rajongani.
(Szöveg: fá; pontszám: 3,5 pont)
Black Rebel Motorcycle Club - Beat The Devil's Tattoo
(Co-op/Abstract Dragon)
Alany: A BRMC azon kevés zenekarok egyike, akik nagyjából 10 éve, pofátlanul fiatal, esztelenül sármos srácokként, megalapítottak és sikerre vittek egy, az akkori korszellembe csak áttételesen illeszkedő pszichedelikus, bluesos, ízig-vérig koszos és nagyon amerikai rockzenekart. A körülöttük egy csapásra óriásira nőtt tábor azóta bár sokkal nagyobb nem lett, az olyan csavarok, mint a hárommal ezelőtti, egészen folkosra, akusztikusra hangszerelt autentikus hangzású lemez inkább hozzáadtak a rajongók számához, mint elvettek volna belőle.
Pro: És bár a stílusos rakoncátlankodás a kiadók világával először saját kiadó alapításához vezetett, aztán egy kísérletezgető jellegű instrumentális EP-hez, úgy néz ki, a zenekar megint gőzerővel összehozott egy hagyományos, ízig-vérig Black Rebel-lemezt.
Kontra: Csakhogy ez aztán tényleg annyira tipikus lett, hogy mintha direkt kényszerültek volna rá valami érthetetlen okból, hogy kizárólag töltelékszámokkal pakolják tele az egészet. Nincsenek meg az előző albumokon kivétel nélkül megtalálható azonnal ütő telitalálat dalok, sőt, sokadik hallgatás után is alig marad meg valami. Kár érte.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 2,5/5)
Borknagar - Universal
(Indie Recordings)
Alany: a norvég Borknagar már 1995 óta tevékeny és szinte folyamatosan fejlődtek egészen 2004-ig, mikor egyszerűen megálltak és onnan semmi emlékezetes nem jött ki belőlük. A 2001-es Empiricism a műfaj (progresszív, avantgárd, black alapú dallamos folk metál, vagy valami hasonló) egyik legnagyobb remekműve, amit sajnos egy komoly egyhelyben topogás követett és - mint azt látni fogjuk - követ mindmáig. Fontos tudni, hogy a zenekar nagy fogyasztója az énekeseknek, hiszen mindenki megfordult már itt, aki csak számít a színtéren, úgymint Garm (Ulver) és ICS Vortex (volt Dimmu Borgir-tag), de a 2001-es lemez óta Vintersog, azaz Andreas Hedlund a frontember, akinek a hangját nem könnyű megszokni, de megéri. Sajnos azonban kezd halványulni a zenekar zsenije, hisz az utóbbi lemezek inkább csak kötelező ujjgyakorlatok voltak. Hiába a sok-sok zseniális zenész, a végeredmény ezúttal is csak egy ön-klón.
Pro: hangulat és sokszínűség. Csöppet sem tucat folkklisék, kiemelkedő hangszeres teljesítmények és megannyi kiváló vendégénekes. Szinte már előre borítékolható remekbe szabott himnuszok. Aztán...
Kontra: ...csalódás. Jellegtelen dallamok, százszor hallott váltások, önismétlés. Sajnálom, mert a csapat örök "titkos favorit", de ezúttal sem sikerült megugrani a saját szintet.
(Szöveg BA; pontszám: 2,5/5)
