2019.12.23. 12:12 – Rácz Mihály

Áldás rockandroll - 2019-es hazai világzenei Top 11 (bónuszokkal megtoldva)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

cimbalidanics_1.jpg

Erős év volt a 2019-es a hazai világzenében, megjelenésekben legalábbis biztosan. Így adódott egy kis osztás-szorzás, és végül a válogatott keretet kiegészítettük néhány bónusszal, amiknek kitaláltunk olyan fejezetcímeket, mint „autentikus népzene”, „gyereklemez”, „minialbum” és „utolsó pillanatos megjelenések”, mert egyszerűen idekívánkoztak. Nézzük ábécésorban.


ezt hallgasd lista2019



2019.12.17. 11:22 – Rácz Mihály

Nagy bölények hangja… - Makám, Kaláka, Csík János és a Muzsikás, egy cikkben

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

muzsikasamadinda_bpvlp013_b1_1200px.jpg

A folk-/világzenében 2019-es záróakkordokként évtizedek óta működő, de ifjonti hévvel dolgozó zenekarok új albumaival foglalkozhatunk. Elöljáróban annyit, ha úgy adódna, hogy bármelyiküknek is ez lenne valamiféle hattyúdala – és most a törhetetlen lelkesültséget látva, az albumformátumnak és a fizikai hanghordozóknak nem kedvező széljárásra gondolunk elsősorban -, akkor teljes lenne valamennyi beidézett életmű. A Makám, a Kaláka, Csík János és a Muzsikás - ilyen se volt még egy cikken belül!


ezt hallgasd #hangfoglaló2019



2019.11.29. 14:28 – Rácz Mihály

Az odaadó rajongás hangjai - Három rock-közeli magyar lemezről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

tudosok.jpg

Az, hogy folk vagy jazz a forráspont, gyakorlatilag mindegy, az alábbi három új album mindegyikéből süt a rajongás és a mélységi mámor lendülete. Amikor ilyen minőségeket veszek számba egymás után a hazai felhozatalból, rendre elérzékenyülök, és szerencsés tanúnak érzem magam az energiák és jó szándékok tobzódása közepette.


ezt hallgasd #hangfoglaló2019



2019.11.27. 12:31 – Dankó János

Kicsit sok - Az új Alter Bridge-lemezről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

aterbridge.jpg

Ha kellene egy hibát mondani az amúgy tökéletesnek tűnő Alter Bridge lemezeivel kapcsolatban, akkor az a rossz arányérzék lenne. Mert bár sok zenekar két kezét összetenné a Walk The Sky gyengébb dalaiért, de ha az albumot önmagában nézzük, legalább három számnak egyszerűen le kellett volna kerülnie róla. És még csak meg sem tudnám mondani, hogy pontosak melyiknek, mert azokat könnyebben meg tudnám nevezni, amiket vétek lett volna. Például ilyen a nyitó, Wouldn’t You Rather, vagy a szintén inkább tipikusnak mondható, de lazább In The Deep, ami akár az utolsó Slash-szólóra is rákerülhetett volna, de nagyon jó a fokozatosan építkező Clear Horizon is, ahol talán a lemez legjobb refrénjét hallhatjuk. 


alter bridge ezt hallgasd



2019.11.20. 10:36 – BSZL

Anthems – Egybekezdéses ítélet a Raised Fist új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az elején le kell szögeznem, hogy nekem a Raised Fist a 2015-ös From The North lemezzel kezdődött. Azt annyit hallgattam, hogy esélytelen volt kronológiai sorrendben, a fejlődésüknek megfelelően megismernem a munkásságukat. Bár több hardcore-lemez jelent meg november 15-én (például Left Behind, Lionheart), emiatt a kvázi elfogultság miatt alig hallgattam bele azokba. Az Anthems pedig tovább erősíti ezt az elfogultságomat. Megvan benne minden olyan zenei megoldás, ami miatt a From The North számomra etalonná vált. Képes úgy zeneiséget vinni a hardcore-ba, hogy nem gyengíti azt, hanem olyan kontrasztokat teremt, amik együtt erősebben működnek. Ezzel egy időben erősíti azt a sztereotípiát is – például az In Flamesszel karöltve –, hogy svéd zenekarok kiemelkedő képességgel teremtenek ilyen kontrasztokat. Tíz himnusz került rá, rendhagyó módon limitálták a mennyiséget, hogy egy rövidebb, de annál velősebb és feszesebb anyag készülhessen. A zenekar szerint ez az eddigi legnagyobb zenei teljesítményük, ráadásul a dobnak és az éneknek is kellő teret tudtak adni a keverésben. Abból a szempontból ezt elismerem nekik, hogy érezhetően minden apait-anyait beleadtak az Anthems elkészítésébe. Ezen felül viszont éppen a hangzás az, ami egy picit még furább lett. A több és több lágy éneklős résszel sokszor maguknak nehezítették meg a megfelelő hangzás elérését. A basszusgitár rendesen karcol ahogy kell, de a dobot csak úgy lehet értelmezni, ha azt feltételezzük, hogy direkt próbálnak egyensúlyozni az ezredforduló és a jelen között. Az apró kellemetlenségeket félretéve az Anthems egy nagyon jó átmenet mélység és felszabadítás között. (4/5)


raised fist ezt hallgasd



2019.11.04. 14:31 – -dj-

The Sound of Scars - Egybekezdéses ítélet a Life Of Agony új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

life-of-agony-the-sound-of-scars.jpg

Minden Life Of Agony-lemez kurva jól kezdődik, de egy kivételével mindegyik elfárad, valamelyik rögtön az első szám után, az egy kivétel pedig természetesen a debütáló River Runs Red. A zenekar az új lemezén ráadásul az ott megkezdett, és mindeddig úgy tűnt, be is fejezett, nagyon depresszív, kilátástalanságról szóló sztorit folytatja, és a zenekar szerint azt a zeneiséget is idézik meg. Szerintem senki sem várja, hogy ez maximálisan így is legyen, hiszen eltelt több mint 25 (!!) év, és mert a zenekar természetesen rengeteget változott, nem csak a felállásában, hanem érettségben is. Amiben viszont tényleg visszanyúltak oda, hogy vastagabbra vették a gitárokat, és olyan stenkkel zenélnek, ami még fiatalon is bennük volt. A karakteresen, húzósan szóló lemezen piszok fogós dalok vannak, legalábbis az elején, nagyjából a lemez feléig csupa tízpontos szám van, ellenállhatatlan groove-okkal, nagyon jó riffekkel, és óriási énekdallamokkal, aztán esik a színvonal, valahova a 7 pont környékére, és a hallgató figyelme is lankad. Ennek ellenére a stíluskategóriákon felüli zenekar (alternatív metál?) új lemeze kötelező mindenkinek, aki valaha is szerette őket. Baromi jó, hogy még léteznek, és a lemezek mellett koncerteznek is, ami, ismerve a tagok elég zaklatott előéletét, maga a csoda. (4/5)


life of agony ezt hallgasd



2019.10.30. 10:14 – -dj-

Pitfalls - Egybekezdéses ítélet a Leprous új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

pitfalls-cover-1000-740x740.jpg

Első nekifutásra annyira lelkes voltam a norvég Leprous új lemeze kapcsán, hogy azóta minden hallgatásnál parázok, hogy elmúlik a varázs. Aztán megnyugszom, hogy ezt nem néztem be, tényleg lehet, hogy ez az év lemeze. Igen, elfogult vagyok velük, nagyjából onnantól, hogy láttam őket élőben. A Malinánál még bizonytalan voltam pár dologban, de most nem tudok az lenni. A Pitfallsban minden benne van, ami miatt a zenehallgatás nem felesleges időtöltés. A dinamika, az erő, a dallamok, a meglepetés, az otthonosság, a magabiztosság, a hangulat, és, teljes nyugalommal mondom ki, az egyediség. A tökéletes hosszúságú lemez óriási skálát fut be, kezdve a belassult funk ütemektől, a giccs határáig elnyúló vonós betéteken és az elektro szekvenciákon át, a pár percre felbukkanó metálriffig. És ha kéne egyetlen hibásnak látszó elemet előszedni (csak mert én már megszoktam Einar Solberg falzett énekét), akkor a The Sky is Red vége az, de a záró, 11 perces agymenés akár kifuthatott erre is, azaz egy horrorsamplerből kibontakozó mellbevágó djent témára. Odáig nem mennék el, hogy ez a lemez olyan, amire az ember nem számít a Leproustól, ahogy a zenekar agya, Solberg nyilatkozta, ugyanis ez a fejlődés egyenes vonalú, és szerintem nem a metál elhagyásától van ennek tartalma, és nem is a megkérdőjelezhetetlen technikai tudástól, hanem az egyre inkább kézben tartott, ámulatba ejtő szerzői tehetségtől. És ezért van az, hogy az Alleviate végén a mélyből a csúcsig emelkedő refrén hallatán minden alkalommal libabőrös lesz a kezem.  (5/5)


ezt hallgasd



2019.10.28. 09:32 – BSZL

All Hail – Egybekezdéses ítélet a Norma Jean új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Solid State Records zászlóshajójára talán nem túlzás kijelenteni, hogy viszonylag magas elvárások övezték a nyolcadik lemezüket. Különösen azért, mert a metalcore-t a hardcore punk dühösségével vegyítve a zenekar minden kaotikus nekifutásból kihozta a maximumot eddig. Szerencsére azt mondhatom, ezúttal is sikerült. Az All Hail anyaga a legtöbb helyen úgy ránt be a rendezett káoszba, hogy már a második meghallgatáskor önként vállaljuk a csapásokat. A 14 számos lemez kilenc hosszú és dühös, három rövid és zajos, valamint két közepes és vad metáldalból áll. Igen, az a három az úgynevezett töltelék, amit általában feleslegesnek érzek, de itt nem rontanak a hangulaton. A többi 11 elem fényében ez megbocsájtható, álmukból felkeltve is konzisztensen vennék semmibe a metalcore vélt vagy valós szabályait. Még úgy is, hogy több helyen az énekes Cory Brandan helyett egyenesen az architectses Sam Carter jelent meg lelki szemeim előtt, de leginkább a Landslide Defeater refrénje és lassabb része alatt. Az All Hail hozza a kötelezőt, vagyis azt, amitől a Norma Jean összetéveszthetetlen másokkal. Időnként elhiteti veled, hogy nem önmaga, hogy aztán annál nagyobbat üssön vissza. (4/5)


norma jean ezt hallgasd



2019.10.22. 13:42 – -dj-

Mourn The Southern Skies - Egybekezdéses ítélet az Exhorder új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

exhorder_mourn_the_southern_skies_artwork.jpg

Az Exhorder a klasszikus stílusbesorolások szerint thrash-zenekarnak számít. Manapság már inkább groove metal ez, már ha a Pantera, a Lamb of God vonalát vesszük alapul. Az amerikai zenészek nem most kezdték, letettek minimum egy klasszikus lemezt az asztalra a kilencvenes évek legelején, aztán feloszlottak, hogy most összeálljanak nosztalgiázni, már ha egy ilyen lemezt lehet nosztalgiázásnak nevezni. A Mourn The Southern Skies egy ereje teljében lévő zenekart mutat, a porosodásnak a nyomát nem találni rajtuk. Ráadásul ők most tényleg groove metal zenekar lettek, a thrash csak néhány számban markáns (mondjuk például pont az egyik legjobb és egyben elsöprő erejű számban a My Timeban). A többiben vannak középtempós vagy lassabb riffelések, rekesztett és elképesztően változatos énekdallamok, ami mondjuk Kyle Thomas képességeit tekintve nem csoda. A gitározás íze összetéveszthetetlenül southern, New Orleans még mindig fűszagú. A lemez egyetlen hibája, hogy a száraz gitárhangzás szinte fojtogató, és ezen a levegőtlenségen csak néha javítanak, például a Yesterday’s Bones második felében. A Mourn The Southern Skies nem az év csúcsteljesítménye, de összességében nagyon erős lemez. (4/5)


ezt hallgasd exhorder



süti beállítások módosítása