Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sose voltam igazi Sting-rajongó, de hát nem lehet minden koncertre csápoló fanatikusokat küldeni. A Police-t annak idején többé-kevésbé szerettem – különös tekintettel a Ghost In The Machine lemezre; felteszem, nem sokan tartják épp ezt jobbnak a többinél –, azt a felhajtást viszont, ami kialakult körülötte a hetvenesek-nyolcvanasok fordulóján egy évtized erejéig, nem fogtam mindenestül. Később persze összeálltak a dogok, Sting egyfelől állócsillaggá merevedett a nemzetközi popzene egén, másfelől viszont én nagyjából leszoktam róla, sok minden mással együtt. A felkészülés jegyében azt olvastam, kissé szembemegy egymással az életmű két nagy fejezete, a police-os és a szólókorszak – ráadásul utóbb veszélyes elbonósodás is felütötte a fejét –, de a közönségnek erről szemmel láthatóan más a véleménye.
Van a zenének néhány emblematikus figurája, akik színvonalasan öregedtek meg – Leonard Cohentől Bob Dylanen át akár Nick Cave-ig, ő sem mai csirke –, túlléptek az ifjúsági zenén, évről évre bírtak újat, egyszersmind kábé olyan színvonalasat csinálni, mint azelőtt. Sting nem okvetlenül lenne top tízes egy ilyen névsorban, mégis, ahogy figyeltem a fejleményeket a Papp Lászlóról elnevezett sportaránában szombat este, nem tűnt vállalhatatlannak a produkció.
Be yourself no matter what they say
Holott kegyetlen nehéz ez a műfaj. Bevált slágereket átírni szimfonikusokra kétfenekű próbálkozás. A popzene ritkán mély annyira – azaz másképpen az, ha az –, hogy elbírja a nagyzenekari hangzást, hogy újabb rétegeket lehessen kibontani belőle, és ne fajuljon klasszikusok diszkóritmusban típusú bohóckodásba a projekt. Szerintem összességében nem sikerült rosszul a Sting-kísérlet, de haladjunk sorjában.
A Symphonicities c. albumot direkt nem hallgattam meg előtte, azt mondtam, hadd legyek szűz fül, hadd halljam-lássam, így mi jön ki az egészből. Utólag úgy sejtem, nem követtem el hibát. A koncert lendületesen, rockosan indult, nélkülözött minden unplugged jellegű pilinckázást. Az If I Ever Lose My Faith In You tisztességes dal, az első két percben kiderült, az idős művész még tud énekelni, másodjára, az Every Little Thing She Does Is Magic alkalmából meg az is, hogy ha régi Police-szám megy, akkor valahogy visszafiatalodik, elpolice-osodik a hangja, markáns és karakteres lesz, és ez jó. Ezzel sajnos a Ghost In The Machine kimerítődött, se Spirits In The Material World, se Invisible Sun, de hát legyen ez az én gondom. Harmadjára az Englishman In New York jött, ezt nem mindenki szereti, én igen – a Be yourself no matter what they say refrén ellenére –, megvolt az első csúcspont.
A kapcsolódási pontok nem mindig voltak tökéletesek, görcsölést mindazonáltal nem éreztem. Voltak dalok, amelyeken kicsit lógtak a cselló- és hegedűhegyek, és voltak, amelyek vastagabbak, sűrűbbek lettek, mint újkorukban. Amitől ilyenkor tartani lehet, hogy a különféle típusú zenészeknek – mert hát nem mondott le a mester a szólógitárról és a dobokról sem – annyira kell koncentrálniuk egymásra, hogy a könnyedség és a sodrás elvész, az nem következett be. Lehet, azért is, mert a londoni Royal Philharmonic Orchestra laza, belevaló srácokból-csajokból álló képződménynek tűnt, Steven Mercurio karmester meg pláne végigugrálta és -pattogta a két és fél órát, ő volt az első számú látványelem.
Attól tartottam, Stingnek nagyjából tíz hibátlan slágere van, viszont mivel kétszer ennyit muszáj eljátszania, lankadhat az érdeklődés. Így is lett, az első rész második felének balladisztikus blokkja – mintegy hat lírait adtak elő egymás után – alkalmából elpilledtem. A Russians vagy a Shape Of My Heart ellen sok kifogásom nincs – más kérdés, a politikus nóták feltétlen hívének nem vallhatom magam: I hope the Russians love their children too, hm –, de amikor a When We Dance alkalmából bekeringőzött egy egyébként plasztikus mozgású pár, úgy éreztem, áttáncoltunk a giccshatáron.
I hope the Russians love their children too
Ami a nagyzenekar által hozott pluszokat illeti – Mercurio egyedi mozgásán túl, természetesen –, ha kellett, szépen-okosan szóltak a hegedűk és a fúvósok, és többször is kiválóan megcsinálták a számok lezárásait. Vicces együtt mozgások is belefértek, Sting egy két idézőjelet is elhelyezett, összekötő szöveges poénjai is megkacagtatták a kedves embereket, ezek sem voltak modorosabbak a kelleténél.
A második rész második felében mindenesetre visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Bárki bármit mond, a Mad About You elképesztően jó dal, az Every Breath You Take sem rossz, sokan teljesen odáig vannak érte, az első ráadásban a Desert Rose meg olyan dinamikusra sikerült ebben a feldolgozásban, hogy boldogan viháncolhatott a nép a standing ovation keretében.
A She's Too Good For Me rockandrollja rátett még egy lapáttal, az elhagyhatatlan Fragile lecsengette a lecsengetendőket, a zenei kíséret nélküli I Was Brought To My Sensest pedig tekintsük utóiratnak. Viszlát, Budapest. Hogy kimaradt-e valami, ami esetleg nemcsak nekem, hanem a többségnek is hiányozhatott? Maximum a Message In The Bottle. A turné elején álítólag még az is megvolt.
Megmondom, ahogy van: fogalmam sem volt, hogy Sting azok közé a sztárok közé tartozik, akik totális, tízezer nézős, nem olcsó jegyes, dübörgő vastapsos telt házat bírnak csinálni 2010-ben Budapesten. A történtek után értem, mi ennek az oka. Maradjunk akkor annyiban: magam sem éreztem rosszul magamat.
