Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ulver – Wars Of The Roses
(Kscope)
Mindig nehéz dolga van a kritikusnak, ha épp az aktuális Ulver-lemezről szeretne recenziót írni. Nem csak azért mert nem könnyű metálos fejjel bekategorizálni őket valamilyen zenei skatulyába, hanem mert régóta szíve csücske is a norvég banda. Éppen ezért íródjon most egy olyan kritikaféleség, aminek a kiindulópontja a jó 13 évvel ezelőtt megismert William Blake-es album, az azóta eltelt idő és a feltétlen imádat. Mielőtt azonban mindenki az „elfogult barom ez is” kommentet gépelné le, a körülményekhez képest a cikkíró törekszik a hidegfejű gondolkodásra, néhol a legjobb akarata ellenére azonban sikertelenül.
Örömünnep egy-egy Ulver-album megjelenése, mondván, „bennük még van remény, ők nem fognak csalódást okozni, náluk helyén mennek a dolgok”. Persze rózsaszín szemüvegben ez mind igaz, de ha szívünkre tesszük kezünket, azért mögé is nézhetünk a dolgoknak néha. A blackmetalból indult, mára ambientes elektro rockzenekarrá váló Ulvernél nagyjából a Shadows Of The Sun albumig az volt az érdekes, hogy nem nagyon lehetett tudni, mire is számítsunk tőlük. Kiismerhetetlennek tűntek, rejtélyes volt az egész működésük, nem nagyon mutatkoztak meg a nagyvilág előtt. A nevezett album esetében aztán egy viszonylag egységesen lehangolt, megfontolt, túlontúl érzelmes matériát faragtak. Nem volt szélsőségesség, a gitárok is valahol elmaradtak, szomorkás elidegenedés, szimfonikus (klasszikus?) dalírási metódus lett úrrá rajtuk és új taggal is bővült a csapat.
A változás nem csak ennyi volt, hanem az 1993-as első és egyetlen élő fellépésük után 2010-ben úgy döntöttek, nekik is megérdemelt helyük van a koncertező csapatok garmadájában. Futótűzként terjedt a hír, minden rajongó egyként üdvözölte a döntést. A csapat mit sem veszített őszinteségéből azzal, hogy kiállva a rivaldafénybe, hangoskodó részeg közönségnek próbálja meg az „elfüggönyözött szobában, fejhallgatóval’ ajánlott zenéjét (lásd Perdition City borítója) átadni nekünk. Fura volt ezeket a félisteneket a színpadon látni, ahogy ott feszengnek és hangszereik mögé bújnak, de legalább volt itt is csavar, ráadások nélkül játszottak jobbára és lebilincselő háttérvetítést is hoztak magukkal. Még egy adalék a kettősséghez: Budapesten egy szokványosnak mondható, már rutinból elnyomott bulit adtak, meglepetések nélkül. Vagyis a legnagyobb meglepetés akkor az volt, hogy egyáltalán hazánkban is fellépnek. A következő, bécsi turnéállomásukon viszont Csihar Attilával közösen is előadtak egy számot. Ismétlem, Bécsben. Görögországban pedig megidézték egy helyi tribute zenekar segítségével egy szám erejéig a Bergtatt lemezüket is.
Amit ezzel érzékeltetni szerettem volna az az, hogy az Ulver már nem az ami jó pár éve. Nem lemezeket ugyan kiadó, de otthonülő brigád, hanem egy normál zenekar. Veszítettek népszerűségükből? Nem hinném, Amerikában a Blood Inside lemezük óta bérelt helyük van a fiatal, nyitottságra hajlamos zenerajongók körében. Rosszabb zenét csinálnak azóta? Dehogyis, unikális még mindig minden tőlük. Mi a baj akkor? Nincs baj, csak talán önmagukhoz képest simább, egyszerűbb lett az egész Ulver-image.
A most megjelent Wars Of The Roses ezt nagyon jól példázza. Soha ennyire popos számot nem írtak még, mint a lemeznyitó February MMX, viszont utána a többi dal teljesen visszafogottá válik. Néhol emelkedik csak a hangulat csúcspont közelébe. Talán elhibázott döntés, hogy a régebbi dolgaihoz hasonlítja az ember az új lemezt és éppen ezért hiányzik olyannyira az az igazi Ulveres meglepetés. Habár itt van ez a popdal vagy a szintén egy popénekesnő részvételével elkészített (Providence), amiben Siri Stranger szinte ugyanúgy énekel, mint Mariah Carey fénykorában (még az amerikai énekesnő selypítései is ugyanúgy hangzanak Strangertől). Aztán a legellentmondásosabb meglepetés minden bizonnyal a záró, majd negyedórás, Daniel O’Sullivan által előadott versmondás (Keith Waldrop költeménye). Ha ezt nem vennénk figyelembe a WOTR alig lenne több félóránál, ami iszonyatosan kevésnek tűnhet.
O’Sullivan szerepe a csapatban szintén bicskanyitogató lehet egy rajongó számára. Az Angliából importált újonc ugyanis látszólag nagyon eluralta az Ulver 15 éve felépített képét. Felerészben interjúkat ad Garmék helyett, a bookletben az ő nevével kezdődik a zenekari felsorolás és most még ez a negyedórás monológ is. Garmék pedig hagyják. Nem tudni mennyi szerepe lehetett az új dalok kialakításában, de félő, hogy jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy olyan a WOTR amilyen. Túlságosan színpadképes minden dal, az utolsó szám pedig igazi örömjáték neki, amikor a rivaldafény csak rajta összpontosul. Tudni kell még ugyanis, hogy az új albumot egy sokállomásos turnén mutatták be idén, ahol egy az egyben, sorrendileg is helyesen eljátszották a dalokat, egyetlen ráadásként egy Perdition City-s instrumentális szám mellett. Garm amúgy, mint mindig, most is nagyszerűen énekel, tényleg hallani kell őt (ezért is érthetetlen O’Sullivan 15 perces monológja).
Ennyi ellenérzés kicsit már gyanús egy Ulver szintű banda esetében. Szabad-e elsőre ítélkeznünk? Van-e értelme a régi vélt/valós sérelmeink miatt elkárhoztatni előre egy új lemezt? Miért predesztináljuk a kicsinyesen magunk elé állított mérce nem általunk elvárt magasságokba való elérését óriási csalódásként felmutatni? Miért hagyjuk eluralkodni magunkban ezeket a frusztráló érzéki posványságokat? Hát ne hagyjuk!
Tehát a cikkíró letörli a netre kiszivárogtatott, egy fakezű rajongó által bakelitről rippelt mp3-mat és meghallgatja a Wars Of The Rosest, majd egy hónap múlva immáron eredetiben teszi ezt. Hiányát addig nem érezte, de tudta, hagynia kell most az egyszer a múltat. Bár még mindig nem érti, miért lett a lemez címe ez, a Critical Geography helyett, a booklet kiállítása feledteti vele ezt a kis malőrt. February MMX, táncolható mégis ízig-vérig ulveres, nem sablonos popzene. Siri Stranger Garm hangjával versenyre kel és ámulatba ejt. September IV, zakatol fel a palahegyre, kiszakít a rút világból. Megnyugtat minden ami az Englandben történik. Még talán remény is van egy új Head Control Systemre a hallottak alapján. Minden ott súrlódik, klappol, ahol kell. Még a Nowhere/Catastrophe-os sampler is. A zárótétel egy tökéletes ambientre feszülő irodalmi est. Nem mindig hallgatható, de amikor elkap a közvetíteni szánt érzés, az magával ragad minduntalan.
Csalódás? Akkor lesz csak, ha abbahagyják a zenélést. Talán.
