Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sleep @ Wigwam/Club 202, 2012. május 12.
Matt Pike sorban áll Albertfalván, a Club 202-re átkeresztelt Wigwam pultja előtt Red Bullért. Talán fél ház lehet, illetve lesz majd, ekkor még csak negyed, a magyar sztónerek szinte észre sem veszik, nem zaklatják; atlétában és farmerban furcsán imbolyogva, mint egy lovát vesztett cowboy sétál át a termen műbölénykoponyák, műtomahawkok, indiánfejek között. Jobb térdén, a farmerra ráhúzva ortózist, speciális térdrögzítőt visel. Szalagsérülés vagy porckopás? Megbízhatóan másnapos fej, karikás szemek, frissen mosott haj, kőművespocak. Kevésbé tűnik szétesettnek, mint amikor utoljára láttam testközelből: 2003-ban, a gödöllői Trafó klubban a High On Fire-rel játszott (előzenekar: Mastodon, kábé 70 fizető néző), akkor konkrétan csöves rockernek néztem. Bőrdzsekire húzott, felvarrós levágott ujjú farmerdzsekiben rendelte a Jack Danielseket a pultnál. A kiejtése volt gyanús, meg azt, hogy milyen magyar csöves rendelget Jack Danielst?
Neki az aszétesettség és a lepattantság, mint Rogán Antalnak a Louis Vuitton hátizsák: mestersége címere.
Két előzenekar: a Storm of Light nevű erős Neurosis-indítattású posztizé, hangos és repetitív és érdektelen, aztán jön Carl Sagan, a 16 éve elhunyt zseniális tévécsillagász, akinek Kozmosz című klasszikus sorozatából jó húszpercnyi részletet vetítenek a színpadi vászonra, amint egy páncélján szamurájarcot formázó rákkal illusztrálja az evolúció trükkjeit.
Minden bombasztikus gesztus nélkül kezd a Sleep, besétálnak hárman a színpadra, tekergetnek az erősítőkön, és aztán megszólal minden idők legsztónerebb gitársoundja. És szól kilencven percen át.
A Dopesmoker című egyórás sztóneralapvetés rövidített változatával indulunk. Elvégre ezért vagyunk itt: a Southern Lord néhány hete kiadta a műfaj legesleglegendásabb albumát. A történetét minden popzeneileg művelt ember kívülről tudja, mint a Vikernes-gyilkosságét vagy a The KKK Took My Baby Away című Ramones-számét: az undergroundban lassan sztárrá emelkedő Sleepet három lemez után szerződtette a nagynak számító London Records -- előtte Pike-ék kirúgtak egy-két másik nagy céget, mert nem akartak úgynevezett művészi kompromisszumokat kötni. A kiadó mindent megígért, csinálhatnak, amit akarnak. A trió 1996-ban bevonult egy csodálatosan felszerelt stúdióba két hónapra, kisteherautónyi kábítószerrel, és fölvett egyetlen, hatvanhárom perces számot. A London Recordsnál addigra lecserélődött a néhány vezető, és közölték, hogy nem adják ki a lemezt. Erre Pike-ék nem törték szét a kiadó irodáit, nem rendeztek hisztit, amivel lehet, hogy még nagyobb underground sztárok lehettek volna, hanem csöndben újrakeverték az anyagot, szétszedték öt-tízperces számokra. A feszkó nőtt: Cisneros basszgitáros nem akart egyezkedni, Pike meg azt nem akarta, hogy veszendőbe menjen négyévnyi munka (a Dopesmokert ennyi ideig írták). A London Recordsnak az új változat sem volt jó. A zenekar közben -- 1998-ban vagyunk ekkorra -- befeszült, kimerült, föloszlott. Illetve egészen furcsa módon kettészakadt: Pike vitte tovább a gitársoundot, csak kicsit fölgyorsította a ritmust mögötte, és saját maga kezdett énekelni: rekedt, vérfagyasztó süvöltése (mint egy halálra rémült Lemmy) olyan tökéletes, hogy utólag nehéz megérteni, miért nem ő énekelt már a Sleepben is. Ez lett a High On Fire nevű trió, amit a “Slayerbe oltott Motörhead” szlogennel szoktak jellemezni, tökéletesen pontosan.
A Sleep ritmusszekciója, azaz Al Cisneros basszusgitáros-énekes és Chris Hakius dobos OM néven, duóban folytatta később a Dopesmoker vonalát, csak még leszedáltabban, gitár nélkül.
A hallgatóbarátabbra szabdalt, hatszámos Jerusalem változatot 1999-ben kiadta Lee Dorrian (ex-Napalm Death, Cathedral) cége, a Rise Above Records, aztán 2003-ban a pszichedelikus zenékre szakosodott New York-i Tee Pee Records hozta ki az eredeti, egyszámos, 63 perces verziót Dopesmoker címen. Végül most, a Greg Anderson-féle (Earth, Sunn O)))), Southern Lordnál jelent meg az egyetlen, a zenekar által is jóváhagyott, gondozott Dopesmoker-verzió. Na, ennek örömére van Sleep-turné.
Az újjáalakulási folyamat már 2009 végén elkezdődött, és tavaly, tavaly előtt a Sleep végigjárt néhány nagyon elit fesztivált, és a mostani európai turné végcélja is a barcelonai Primavera Sound, ami szépen mutatja, hogy a Sleep annyira pszichedelikus és underground, hogy a metálügyben végtelenül finnyás pitchforkista popelit is befogadta valahogyan.
Tehát itt vagyunk 2012 május 12-én este a Wigwam/Club202 teljesen valószínűtlen, kelet-európai műindián díszletei között, ilyet aztán még a legsztónerebb sztróneralbum-illusztrátor sem tudna hallucinálni, és a színpadon ott áll Matt Pike, Al Cisneros, Jason Roeder (a Neurosisból, ő váltotta a doboknál a 2008-ban az OM-ból is lelépett Chris Hakiust), és szól a Dopesmoker rövid változata.
Matt Pike most is egyik kedvenc pólójában. A színpadi látványt az ő felsőteste uralja. Valóságos testművésszé vált, nem csak a tetoválások és a körömfestés miatt, hanem valami egészen elképesztő alakot próbál fölvenni: a fent kőművespocakként jellemzett, szinte kizárólag építkezéseken megfigyelhető hasszerkezet tartja a Gibsont, mellkas szinte nincs, felkarban lebeg egy kis háj, begyógyult szemek, szétfolyó alkesz fej, a pocak csípővonal alá tolja a farmert, egészen Christina Aguilerás mélységbe, a segg teteje kifele gyűrődik, a derék körüli kappanháj pushuphatásban, amikor háttal fordul elképesztő látvány az egészhátas tetoválásokkal, plusz ribancrendszám-magasságban egy széttárt szárnyú madár, rímelve kvázi a Wigwam díszletére.
Al Cisneros sem akar lemaradni testművészetben, ő a Taxidermia-vonalon halad, öt év alatt fölszedhetett legalább harminc kilót, de lehet, hogy negyvenet, láthatóan nehezére esik minden mozdulat a basszusgitározáson kívül. Fejét félénken a vállai közé húzva, gonoszmanósan bólogat. Gesztusai annyira visszahúzódók, hogy nagyon súlyos paranoiát gyanít az ember, és persze jelentős drogproblémákat: húsz percenként, néhány pillantásnyi, kézjelnyi kommunikáció Pike-kal, aztán huss, eltűnik a színfalak mögött tíz másodpercre, amikor visszaér a mikrofonhoz, egy kis orrtörölgetés, és tovább. A bűntudatos sunnyogás, az egész jelenetsor beemelhető lenne egy drogfüggőségről szóló oktatófilmbe. Persze az is lehet, hogy csak ásványvizet iszik ilyenkor, orrsprét nyom arcüreggyulladásra, vagy enni ad a macskájának, dehát hova lenne akkor a sztónerlegenda.
A Dopesmokerre beletörődően bólogató közönséget a Holy Mountain rockosabb dala rázza föl, aztán a még rockosabb Dragonautra kifejezetten lelkesen reagál a százötven-kétszáz hallgató, megtámogatva utólag a London Records döntését: a Dopesmoker már annyira sztóner, hogy ennek a közönségnek is nehezebben befogadható, mint mondjuk a Holy Mountain hagyományosabb szerkezetű számai.
A hangzás meglepő módon jó. Szépen szól minden, és ez a Sleepnél létkérdés, ennek a zenének a lelke a hetvenes évekből idecsavargatott, széttorzított gitársound és az azt támogató nem kevésbé ravasz basszushangzás. Ezek szerencsére stimmelnek, Matt Pike hibátlanul játszik, ahogy mindig, kicsit fáradtan (ahogy mindig), de érezhetően boldogan bológat, ki-kimosolyog az első sorokra, néhány mozdulattal kommunikál. Neki nem kevés ennyi ember, ekkora közönség, úgy tűnik, végre jól alakulnak a dolgai.
A műsor majdnem pontosan másfél óra, aztán Matt Pike pont olyan manírtalanul sétál le a színpadról, ahogy bejött, Al Cisneros még molyol az obligát erősítőnyekeregtetéssel, aztán ő is levonul, hatalmas testét valószínűtlenül gyorsan mozgatja, kifelé, egy utolsó mozdulattal még megvillantja a hangfalak mögül előhalászott bongot, hogy az utolsó pillanat is kellően sztóner legyen.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
