Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem először járt Magyarországon a kanadai progresszív punkzene legendás formációja, a NoMeansNo, de ez cseppet sem zavarta őket abban, hogy ismét egy remek kis koncertet adjanak az A38 Hajón. A fellépés előtt Tom Holliston gitárossal beszélgettünk az együttes öltözőjében, aki bevallotta, hogy számára a legtöbb mai zene túlságosan egyforma és ha rajta múlna, kevésbé lennének zajosak a NoMeansNo lemezei.
Mire emlékszel az első magyarországi fellépésedből?
Azt hiszem a zenekar még ’89-ben járt itt először, akkor még én nem játszottam velük, szóval az első emlékem Budapestről 2007 novemberére datálható. A klub nevére már nem emlékszem, de kifejezetten klassz buli volt, és a koncert előtt egy vancouveri nő csinált nekünk egy nagyon finom, igazi mexikói vacsorát.
A NoMeansNo elég komoly hatást gyakorolt mostani kanadai punk színtérre, ahonnan egyre-másra tűnnek fel izgalmas zenekarok. Mennyire követed az utánpótlást?
Egy-két nevet ismerek, de annyira nagy ország Kanada, hogy ontarióiként általában lövésem sincs arról, mi folyik Vancouverben vagy Torontóban. Egyébként is egyszerűen túl sok zene van, amit már képtelen vagyok követni.
Akkor nem is érdekel már ez téged annyira?
Nem mondanám, legutóbb például amikor Franciaországban turnéztunk, szinte az összes előttünk játszó zenekar fantasztikus volt, de már nem mélyülök el benne, melyik kicsoda és hogyan hívják. Ráadásul nagyon zavar, hogy ha felvételről hallok egy új együttest, akkor bántja a fülemet a Pro Tools, amivel a felvételt készítették. Túlságosan uniformizálja a hangzást, olyan mintha mellimplantátumokat néznék: szép meg minden, de ugyanolyan az összes. Ezért inkább én jobban favorizálom, ha élőben hallok új zenekarokat.
A NoMeansNo mindig is inkább egy csináld magad-attitűdű zenekar volt, szerinted ez a hozzáállás még mindig jellemző rátok?
Abszolút. Már az is csoda, hogy egyáltalán érdekel valakit, amit csinálunk, hiszen soha sem akartunk a zeneipar részévé válni, pláne ma, amikor már ennyiféle zene elérhető pár kattintással. Mindig is az élő fellépéseken volt a hangsúlyt, ezért magával értetődő nekünk, hogy a stúdióban is ezt a hozzáállást képviseltük. Sajnos már abban a korban vagyok, hogy annyira nem vágyom egy esős vancouveri éjszakára, hogy megnézzek öt tök ugyanolyan zenekart egymás után. Hiába sok a zene, kevés az igazán kiemelkedő produkció, túlságosan kiszámíthatóak a mai dalok.
Te utólag kerültél a zenekarba ’93 környékén. Milyen érzés volt betársulni a Wright-tesókhoz, akik akkor már majdnem 20 éve zenéltek együtt?
Semmi különös, de tényleg. Rob és John azt hiszem már ’76-tól közönség előtt játszottak, és mire én közéjük kerültek, addigra már tényleg képesek voltak kimondott szavak nélkül is kommunikálni. Na, itt is van az egyik…
(Ebben a pillanatban lépett be az öltözőbe Rob Wright énekes-basszusgitáros, aki eddig szunyókált, és egy szál boxerben illetve a fellépésen is hordott piros pólóban mindenféle köszönés nélkül beviharzott a mosdóba.)
…szóval Rob és John nem olyan, mint mondjuk a Davies-tesók a Kinksben vagy a Gallagherek, soha sem vesznek össze annyira, hogy pár perccel később ne tudnának kibékülni.
A legutolsó nagylemezetek az együttessel hat éve jött ki, ezért adja magát a kérdés, mikorra várható tőletek a következő, ha lesz olyan egyáltalán?
Kisebb megjelenéseink voltak az utóbbi időben, például DJ remixek NoMeansNo-dalokból illetve bakeliten is kiadtunk pár számot…
(Kinyílik a mosdó ajtaja, hallani, ahogy még csobog a víz a vécében, de Rob Wrightnak esze ágában sincs becsukni az ajtót mielőtt elhagyná a helységet.)
…kibaszott Rob, legalább az ajtót becsukhatná, ha már ennyire nem zavartatta magát.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer NoMeansNo-remixekről fogok valakivel beszélgetni.
Hát, én sem. (nevet) Ez Rob ötlete volt, mert nagyon oda van az elektronikus zenéért. Részemről egyáltalán nem szeretem, a remixek sem az én világom, és összesen valami Tim Hecker nevű figuráról hallottam csak eddig. Ennyi.
Ha rajtad múlna, milyen lenne a következő lemezetek?
A dob mindenképpen halkabb lenne, a gitárnak pedig sokkal tisztább hangzást adnék, mondjuk ehhez annyira nem ragaszkodom, mert Isten ezért adta nekünk a szólólemezeket. Ez mindig a legnagyobb probléma a stúdiózásnál, hogy ki milyen hangzást akar, aztán a végén úgyis Rob dönt mindig. (nevet)
