Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Meglehetősen izmos hónapon vagyunk túl, legalábbis ami garázsrock albumokat illeti, hiszen - egy válogatással kiegészülve - összesen hét olyan nagylemez jelent meg, amik mellett vétek lenne szó nélkül elmenni. Csajos poppunkkal mutatkozik be a valójában már nem is annyira új Bleached, a White Fence ismét szólóban barkácsol otthon, a Thee Oh Seesnek pedig alig kellett fél év, hogy ismét elkészítsenek egy stúdióalbumot. A bluesrockos vonalat egy kis Black Keys-támogatással Hanni El Khatib képviseli, viszont a két legjobb lemez Mikal Cronin nevéhez illetve a Deerhunter visszatéréséhez köthető. A végére egy friss válogatást is hagytunk, ami tökéletesen illeszkedik a blues, punk, rock és pszichedelikus műfajok garázsban érlelt tematikájához.
Bleached – Ride Your Heart
(Dead Oceans)
A Clavin-nővérek biztosan ismerősek lehetnek azoknak, akik vallásszerűen keresik az obskúrus amerikai gitárzenekarokat, akikről még a saját városukban sem halott húsz embernél több. Jessica és Jennifer korábban a Mika Miko nevű csupa csaj garázsrock formációnak voltak a tagjai egészen 2010-ig, amikor feloszlottak. A két testvérnek nem is kellett több, pár évnyi zenélésnek álcázott semmittevés után megalapították a Bleachedet ketten, amiben néha besegít egy Jonathan Safley nevű fazon, de hát mindenki tudja, kikről szól itt a műsor. Ha a Ride Your Heart nem is egy bivalyerős bemutatkozás, azért akadnak abszolút tökös dolgok rajta. Jó, a tökös talán nem éppen a legjobb kifejezés az imádnivalóan infantilis Looking For a Fightra vagy első gimis Ramones rajongói klub lány tagjainak lelki világát feltérképező Next Stopra, de mindkét dal tökéletesen alkalmas arra, hogy a formás női hátsók mellett megmozgassa a zsíros férfi seggeket is. Hasonló módon édeskés a Waiting By The Telephone kislányos ábrándozása illetve a Dead Boy, amit akár maguk a Pindúr Pandúrok is írhattak volna, ha nem kellene minden nap megmenteniük Bogárfalva lakóit. Sajnos a lemez többi dala az erősen feledhető és a bántóan egyszerű kategóriák között egyensúlyozik, és az album egészét tekintve ez rendesen rányomja a bélyegét a végtermékre. Könnyed, popos, szörfös garázspunk, mindenféle kötöttség nélkül, ami egy napsütötte, még másnap is spicces reggelen tökéletes lehet a női ruhában ugrándozásra, de ennél komolyabb érzelmeket gyanítom senkiből nem fog kiváltani. (3)
Legjobb számok: Looking For A Fight, Next Stop, Waiting By The Telephone, Dead Boy
White Fence – Cyclops Reap
(Castle Face)
Amíg a Bleached egy tömegfogyasztásra alkalmas termék, addig ez Tim Presley szólóprojektjéről nehezen mondható el. A nyáron Magyarországon is koncertező White Fence ugyanabból a munkamániás kaliforniai alomból származik, mint Ty Segall vagy a Thee Oh Sees azzal a különbséggel, hogy itt a klasszikus dalformátumot tényleg nagyítóval kell keresni az olcsó lo-fi hangzásban. Persze, valahol itt rejtőzik a White Fence zsenialitása, hogy a barkácstechnikával összehegesztett számokban mind találni valami figyelemfelkeltőt, hol pszichedelikus zajongást, hol a késői Beatlest idéző LSD-tripet. Ezek azok a dalok, amik élőben garantáltan szétfeszítik a hallgató fejszerkezetét, otthon pedig csak üljön le nyugodtan és elemezgesse magában, miért van egyik helyen dobgép, miért szól a másik helyen három gitár és amúgy is, mi a jó anyámról szólnak itt a dalok. Én sem tudom, és nem is nagyon érdekel, leginkább arra vágyom, hogy a White Fence káoszába teljesen rendszertelenül megszólaló dögös gitártémáknak soha se legyen vége. Csak most már ideje lenne a Ty Segallal közös Hair után egyedül is megpróbálkozni egy rendes stúdióval, mert kár ezt a rengeteg zseniális ötletet legatyásítani ezzel a borzalmas hangzással (3.5)
Legjobb dalok: Pink Gorilla, To The Boy I Jumped In The Hemlock Alley, New Edinburgh, Birth Control
Thee Oh Sees – Floating Coffin
(Castle Face)
Kevés zenekarból árad akkora elementáris erő, mint a San Franciscói Thee Oh Seesből, ezzel pedig képesek évente akár több nagylemezt is megtölteni. A szeptemberben megjelent Putrifiers II ugyan egy kissé más irányba terelte az együttes psych rockra épülő garázspunkját, ezért kissé félve nyúltam hozzá a Floating Coffinhoz, mondván ezeknek az agyára ment a pszilocibin gomba. Szerencsére tévedtem, a lemez rögtön – a zenekarhoz is képest is – egy irgalmatlanul gyors veretéssel nyit benne azzal a tipikus gitárhúrnyúzással, amitől annyira szenvedélyesnek tűnik John Dwyerék teljes életműve. Sok kritika éri őket amiatt, hogy inkább hangszerfetisiszták mind sem rendes dalszerzők és való igaz, a Thee Oh Sees képes egész albumokat eladni a lehető legbizarrabb gitártémák monoton ismételgetésével, herélt énekhanggal és egy metronómként működő dobossal. A Floating Coffin egyáltalán nem cáfol rá erre az állításra, de aki pont ezt az eredendő vadságot szereti bennük, az például imádni fogja a kőkemény stoner riffel operáló Toe Cutter – Thumb Bustert, a grunge-os klausztrofóbiát idéző Strawberries 1 + 2-t vagy a még a legbékésebb hippiket is pogózásra késztető Tunnel Time-ot. Szokásukhoz híven jó pár megmagyarázhatatlan kísérletezgetés is jutott az albumra, mint a Maze Francier egészen bizarr torzítása vagy a Night Crawler horrorisztikus effektjei. Azonban akad egy olyan dal is, ami az összes közül kiemelkedik, pedig nagyon gonosz módon megpróbálták eldugni a lemez utolsó számaként. A Minotaurról van szó, ami talán az első olyan Thee Oh Sees-szerzemény, ami a minden újra igen érzékenyen reagáló átlagfogyasztók számára is egy tökéletesen befogadható, fülsimogatóan bájos pszichedelikus popdal egy jó adag countrys vonós szekcióval megspékelve. Nem mondom azt, hogy ilyennek kéne lennie mostantól minden Thee Oh Sees-dalnak, de az ehhez hasonló szerzemények megsokszorozódásával tehetnének arról, hogy az alig öt év alatt hét (!) stúdióalbumot összehozó zenekar ne csak a kritikusok titkos nagy kedvence lehessen, hanem egyszer egy olyan időt álló produkciót hozzanak össze, amire az is kellemesen csettint egyet, aki még sohasem izzadt meg egy koncerten az első sorban. (4)
Legjobb számok: Minotaur, Toe Cutter - Thumb Buster, I Come From The Mountain, Tunnel Time
Hanni El Khatib – Head In The Dirt
(Innovative Leisure)
Annak idején nagy jövőt jósoltunk a palesztin-filippínó bluesrockernek és árgus szemekkel figyeltük mire lesz majd képes a Black Keys-frontember Dan Auerbach produceri segítségével, akinek sikerült tavaly nyáron egy viszonylag ismeretlen garázsrock együttesnek egészen kiemelkedő hangzást létrehoznia. Az első Hanni El Khatib-albumnak pont ez volt a nagy hibája, hogy hiába jó dalszerző, egyszerűen ez még kevés ahhoz, hogy ne csak Auerbach hangját remekül imitáló előadóként tekintsünk rá. Dan Auerbach-ra kicsit külön is kitérnék, mert elképesztő hallani azt a zenei fejlődést, ami a Black Keys El Caminójával kezdődött. Akkor Auerbach elleshette a producerzseni Danger Mouse-tól a szakma csínját-bínját, bátrabban nyúltak a billentyűs hangszerekhez és más kiegészítő hangokhoz, ami már egy kétfős formáció nem tudna egymagában reprodukálni. Ezt a tapasztalatát megmutatta a tavalyi JEFF the Brotherhood-albumon illetve a Dr. John-lemezen is, most pedig a nagyon tehetséges Hanni El Khatibon volt a sor. Az előbb említett billentyűs hatás leginkább a Penny című számon érezhető, ami magasan a Head In The Dirt legmarkánsabb szerzeménye a legalább négyféle szintetizátorral, zongorával vagy orgonával. Minden lemeznek kell egy tökéletes single, a Pennyvel pedig egyedül csak a Family mindent elsöprő garázspunkja versenyezhet. Érezhetően óriási odafigyeléssel írta meg El Khatib a számokat, nincs egymásra kísértetiesen hasonló másolat, sokkal inkább beszélhetünk olyan egyszerű popdalokról, amit posztmodern blueshangzásra optimalizáltak. Viszont a kezdeti agresszivitás és nyersesség mintha eltűnt volna az előadóból, ami néhol kicsit fölösleges izmozásba megy át, amivel csak annyi a baj, hogy El Khatib azért nem egy Dwyerékhez hasonló gitárvirtuóz, hasonló módon az egygitáros balladáknak sincs már semmi nyoma. Mindettől függetlenül a Head In The Dirt pont azt progressziót hozta, amit Hanni El Khatib és Dan Auerbach közös munkájától vártunk, de ennél nem sikerült messzebb mennie. (3.5)
Legjobb számok: Penny, Family, Sinking In The Sand, Play No Mind
Mikal Cronin – MCII
(Merge)
Természetesen Mikal Croninnak sem ismeretlen a kaliforniai garázsrock színtér, hiszen néha beugrik Ty Segall zenekarába basszerozni vagy – a White Fence-hez hasonlóan – kiad egy közös albumot vele. Az összes eddig felsorolt produkció közül Mikal Cronin az, akinek esetében dobhatjuk a kukába az LSD-s meg a ramonesos hasonlatokat. A Shout It Out például egy remek powerpop dal, egy egész meglepően jól működő akusztikus gitárral kiegészülő savas torzítással. Érdekes, hogy Croninnak mintha sikerült volna az összes eddig felsorolt lemez esszenciáját egy közös hanganyagba sűríteni. Erős lo-fi hangzás, mégsem szól úgy mint egy ócska Szokol rádió, van benne gitárnyúzás, de nem megy át ötperces orgazmusba illetve a punk attitűdjét nagyszerűen leplezi a líraiságával. Hiába jutott Auerbach esetében egyeseknek jól bejáratott dalszerző, Cronin egyedül is képes utcahosszal odaverni az egész mezőnyt, ha a slágerességről van szó. Szinte mindegyik szerzemény egy tökéletes popdal a maga nemében, és még az olyan köcsögségeket is elnézzük neki, mint az akusztikus gitáros tábortüzezés, meg az albumot záró, zongorával kezdődő, majd monumentális gyönyörben végződő Piano Mantra. Mintha Cronin elleste volna a britpopperek slágerérzékenységét, ivott volna rá pár doboz borzalmas amerikai sört és a maga kezdetleges módján a saját arcára formálta volna őket. Ezt a lemezt egyszerűen azoknak is hallani kell, akik a garázs előtaggal ellátott baszakodást látva csak legyintenek, hogy csak tejfelesszájú bakfisok fedezik fel maguknak a gitárzene legszebb évtizedeit. (4.5)
Legjobb számok: Shout It Out, Piano Mantra, See It My Way, I'm Done Running From You
Deerhunter – Monomania
(4AD)
Bradford Cox és társait egyszerűen „legarázsrockerezni” meglehetősen pofátlan húzás lenne, szóval maradjunk annyiban, hogy a Monomania az a lemez, ami ennek az eléggé tágan értelmezhető zsánernek nemhogy átlépte a határait, de újat húzott helyette. Van itt kontrollált káosz (Leather Jacket II), valami egészen furcsa lo-fi countrys hibrid (Pensacola) és a Blue Agent esetében az egyik legjobb dolog, amit idén hallottunk, bár a mámorítóan prüttyögő gitártémát hallva akarva akaratlanul a Fucked Up Year of the Ratje jut az eszünkbe. A Deerhunter különleges képessége, hogy egyszerre alkot apatikus és vidám atmoszférát és szinte mindig tudja, mikor melyik hangszernek hogyan kell szólnia. Recsegjen ordas módon az a pergő, miközben a gitárra rápakoltak egy kristálytiszta delayt. Ha az ember fogja magát és az elejétől a végéig újra és újra végighallgatja a Monomaniát, akkor még jobban érzékelheti, hogy egy rendkívül komplex, a kísérletezgetést szinte tökéletesen integráló lemezről van szó, ahol ugyanúgy van helye az önző magamutogatásnak, mint a felszabadult örömzenélésnek. Márpedig akiknek ezt a kettőt sikerült egybeolvasztani, ebből aztán egy egész nagylemezt megalkotni, azoknak már nem igen kell semmi mást letenni az asztalra. (4.5)
Legjobb számok: Blue Agent, Pensacola, Leather Jacket II, Dream Captain
Adult Swim – Garage Swim
(Williams Street)
Mi sem zárhatná ezt a válogatást, mint az Adult Swim tévécsatorna irtó menő garázsrock válogatása. Egy rockzenei válogatáslemezt egy egészként nem igazán lehet jellemezni, dalonként meg a francnak sincs kedve hozzá. A Garage Swim sokkal inkább egy jelzésértékű kiadvány, miszerint az évek óta erősödő, sokadik garázsrock revival egyre inkább egy létező dolog. Az olyan zászlóvivők, mint a Black Lips, a Thee Oh Sees vagy Ty Segall utat nyitottak a többieknek és felhívták a figyelmet a műfaj hőseire is, mint mondjuk King Khan vagy a detroiti Gories. Amíg a Strokes, a White Stripes és társaik jellemezte vonulat a rock and roll dögösségét hozta vissza, addig az ebben az írásban felsorolt előadók egészen a kezdeteket idézik, amikor csöves, drogfüggő trógerek játszottak, mindenféle zenei képzettség nélkül minél gyorsabban és hangosabban, hogy aztán valami közepesen csúnya luvnya lecumizza őket a bérelt erősítők mögött, majd valami útszéli bokorban ébredjenek cipő nélkül. A Garage Swim válogatás ennek az attitűdnek állít örök emléket, miszerint nem baj ha nincs basszusgitáros, nem baj ha az énekesnek nincs hangja és igazából nyugodtan bekaphatja mindenki, akinek ez nem tetszik. A 21. században szép lassan identitását vesztő rockzenének pont erre van szüksége, hogy a luxemburgi magániskolás önjelölt rocksztárok helyett végre ismét a szarháziak kezében legyen a rockszakma. (3.5)
Legjobb számok: Black Lips - Cruising, The Gories - On The Run, Thee Oh Sees - Devil Again, Apache Dropout - Constant Plaything
