Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egy hely, ahol olcsó a sör, brutális a lineup, nem dönt anyagi csődbe a jegyár, és három napon keresztül, két egymás melletti színpadon felváltva hallgatod a jobbnál-jobb metálzenekarokat, nem mellesleg olyan hangerőn, hogy leviszi a fejed - így harangozták be a Brutal Assault fesztivált, megnéztük hát, tényleg olyan földi paradicsom-e ez a metálzene kedvelői számára, amennyire azt állítják. A rövid válasz: igen, az. (A fotókat a zenekarok Facebookjáról szedtük)
Hellcome Brutal Assault! Pár lépés után elénk tárul a két szorosan egymás mellé épített nagyszínpad, a szép nagy kivetítő, vele szemben pedig a VIP kempingesek igen hasznos privilégiuma, a színpadokra teljes rálátást biztosító, padokkal felszerelt domboldal. Miután a kedvenc kézműves abszintos hely megtalálása érdekében folytatott expedíció is sikerrel zárul, végre meghallgatjuk az első zenekarunkat a Jungle Rot személyében, ami remek bemelegítős death metálnak bizonyul, majd elégedetten bólogatunk a VIP dombon az E.N.D.-re is, tűkön ülve várva a szegény ember Motörheadjét, a cseh Malignant Tumourt. És bizony ez volt az a koncert, ami elvitte az egész napot mindenestül a hátán: valami biztos, hogy nagyon rendben van, amikor azon kapja magát az ember, hogy vigyorogva bólogat a nekicsapódó csehekkel, egyre közelebb kerül a színpad, és még a műanyagpoharat is át kell adni egy pillanatra, hogy a moshpit közepébe - hacsak egy pár percre is - be lehessen vetődni, nem mellesleg teljes biztonságérzettel. Amikor a ráadás alatti grandiózus színpadi pirotechnika utolsó szikrájának perzselése is elmúlik a vállunkról, és végleg lecseng az utolsó hang, egy szó nélkül indulunk meg akkor egyezményes elégedettségben a következő sörért. Valószínűleg a Malignant Tumour rám tett hatásának köszönhető, hogy a Testament, hiába vártam, egyszerűen nem győz meg, kissé összeszedetlen is, így inkább a jaromeri éjszaka feltérképezéssel zárjuk a nulladik napot.
Az első nap előreláthatóan a legerősebb: negyed kettőkor már Magrudergrindon tervezünk lenni, és utána csak sűrűsödnek a jobbnál jobb fellépők. A felállás: dob-gitár-ének, a stílus powerviolence/grind, a produkció pedig csillagos ötös. Az énekes srác 3-4 tökéletesen megkülönböztethető hangszínen hörög és röfög felváltva artikulálatlanul, a hirtelen ütemmutatóváltások mocsok profik, mellettünk pedig fiatalok ugrálnak totál megőrülve, úgyhogy még az sem zavar, hogy effektíve csípi a szemem a belefolyó izzadság, hadd fájjon. A koncert után instant rocksztár státuszba emelkedik az a tűzoltó, aki egy bazinagy vízágyút az égnek irányítva okoz mesterséges esőt azok számára, akik lehűtenék magukat (ez körülbelül mindenki), kap is akkora vastapsot, mintha legalábbis Tom Araya állna ott, és épp most csendülne föl a Raining Blood, közben pedig sorolunk át a másik színpadhoz, hogy megnézzük a kedvenc, ronggyá hallgatott crossover thrash bandát, a Dr. Living Deadet. Gyanús, hogy csúszik a kezdés, de végül csak megjelennek a srácok megszokott koponyamaszkjaikban, bele is csapnak, erre az első számnál elszáll a gitár. Ezt a zenekar részéről kissé teszetosza egymásra pislogás és heveny pánik, a technikusok részéről pedig higgadt, komoly munka követte, így a vártnál kissé hosszabb idő után kapott is a fiú egy másik hangszert, és mehetett a menet, de sajnos ez az intermezzo beárnyékolta a koncertet is, ráadásul a Magrudergrind után még egysíkúnak is hatott ez az egyébként ütős banda.
Evés után felköltözünk a dombra, a francia Hacride-ot onnan ítélem teljesen okénak, majd pedig félelemmel vegyes kíváncsisággal várom Dave Lombardo furcsa sideprojectjét, a Philmet. Odanézz, egy lábdob van a színpadon! Atyaég, mi lesz ebből. Ahogy elkezdődik, kezdődik a hunyorítás, majd kicsit később a fejemet is félrebillentem, hogy feldolgozzam az eseményeket. Áll egy trió a színpadon, amiben Lombardo dobol, és nem tudom hova tenni. Percenként más és más, teljesen oda nem illő hasonlatok úsznak be: egyszer Enter Shikari electro nélkül (na, ez például meglepő), máskor meg vintage hangzású garázszene (bár a dobhangzás éppenséggel pont kilóg), utána meg agyonütnek valami blues-zal, és még olyat is lejegyeztem közben, hogy poprock Lombardóval, illetve "Foxy Lady", "nojzpop" és "Arctic Monkeys" (lehet, hogy napszúrást kaptam?). Kétségkívül szürreális ez az egész, de ahogy haladunk előre, nekem egyre jobban tetszik (lehet, hogy napszúrást kaptam), lelkesedésemre a mögöttem érdeklődés hiányában beszélgetők pedig csak megértően bólintanak.
Itt muszáj volt tartani egy kis pihenőt, hogy felkészítsük magunkat a 8 után kezdődő Gojira-Anthrax-Fear Factory-Voivod veretésre. A Gojira percre pontosan kezdődő Explosiájára loholtunk vissza a tömegben eszeveszetten előre törtetve, egy circle pitbe való betaszítást megúszva, és végül valahol elöl, kivetítőközelben elhelyezkedve. Eddigre kábé le is ment az Explosia, gyönyörűen csengtek a fülemben a cineken ütött kúpok, én meg szájtátva álltam a perfekcionizmus hallatán, illetve annak láttán, hogy ezt a brutálisan súlyos és összetett dolgot négy egyszálbél mosolygós francia srác hozza össze, akik mellesleg könnyen pályázhatnának a világ legpozitívabb kisugárzású metálzenekara címére. The Axe és a Backbone is hibátlanul hangzik el, és bár a hangzás nem annyira steril, mint a lemezen, a hangosítás kitűnő, és jól is áll nekik. Jön a lassú, dallamos intrós bálnás szám (Flying Whales), transzban bólogatok, és ámuldozom a különböző zenészi teljesítményeken felváltva, mindeközben elhatározom, hogy ilyen cinhasználatot és hangzást én még tényleg nem pipáltam: minden ott, akkor és úgy csilingel, ahogy kell, az meg, hogy óramű pontosságú, szinte nem is okoz meglepetést. A L'Enfant Sauvage alatt már körülbelül ott tartok, hogy ez perpillanat a világ legjobb metálzenekara, de a legösszeszedettebb mindenképp. A Remembrance végénél majdnem elájulok a törtritmusú levezetés zsenialitásán, tökéletes lezárásként pedig a The Heaviest Matter of the Universe, az Oroborus, és a The Gift of Guilt alatt volt egy laza wall of death, meg részemről az iránti ámulat, hogy az oké, hogy tappingel ez az őrült, de mindeközben még énekel is. Tökéletes koncert.
Az Anthrax mindeközben rohadt jó, legalább tízszer erősebb, mint lemezen, ezért tölt el sajnálattal, hogy a fényképezőm lerakása és tornacipő helyett bakancsra váltás végett mindenképp el kell másznom a sátrunkhoz. Az Anthrax végére vissza is csúszok, és az I Am The Law-t már a Fear Factory színpada előttről hallgatjuk, jelentős összegyűlt tömeg közepette. Az már első számnál kiderült, hogy hamisak a hírek, melyek szerint a Demanufacture albumot fogják játszani elejétől a végéig, de azért így sem esünk kétségbe, mert az A38 óta biztosan tudjuk, hogy megbízhatóak a srácok. Elég hamar be is pörög a közönség, az Edgecrusherre már egy emberként süvöltünk és ugrálunk a körülöttünk állókkal, olyan az egész, mint egy több száz fős metál-házibuli. Remek a setlist további része is, az Archetype-nál közönségénekeltetés is van, és még azt sem tartom megbocsáthatatlan bűnnek, hogy az éneklős refrén nem pont az albumról megszokott svunggal és intonációval hangzik el, sebaj, besegítünk, azért vagyunk itt. A zenekar bemondja, amit már eddig is tudtunk, hogy a teljes Demanufacture albumot ugyan buktuk, de a címadó számot azért nagy örömünkre lenyomják, majd pedig egy Self-Bias Resistor és egy Replica után mindenki teljes erőbedobással és átéléssel ordítja, hogy I've got to get away.
A napzáró Mardukra még azért összekapartuk magunkat. Nos, én nem tudtam, röhögjek-e, vagy sírjak. Nevetgéltünk még azon délután, hogy a Marduk valójában egy punkzenekar, de nem számítottam arra, hogy az élőben való meghallgatás után fogok látni ebben bármiféle rációt. Annyira bunkó, prosztó volt az egész, hogy az tulajdonképpen már teljesítmény: a gitárszólamok helyenként konkrétan három-négy power chordból álltak, az énekes szájából kijövő hangokat pedig inkább nevezném egy beteg varjú károgásának, semmint hörgésnek. Színpadkép zéró, a hangzás meg olyan, mintha gondosan fekete-fehérre maszkírozott tinédzserek tennék első black metál szárnypróbálgatásaikat apu garázsában. A dobos azért kitett magáért, és valami metálszerűvé fejlesztette ezt a mulatságos káoszt, amit mellesleg csak fokozott a felismerés, hogy a színpad szélén kivételesen nem pocakos ősmetálosok és roadok kísérték feszült figyelemmel a kedvenc zenekar fellépését, hanem egy csapatnyi sudár, szőke svéd csajszi.
Másnap az este kilencórási Meshuggah-ra sikerült befutni a falubéli sörpadoktól. Odaálltunk a Meshuggah elé, majd mikor felcsendült, hitetlenkedve meredtünk egymásra, hogy akkor most megsüketültünk-e, vagy valami elszállt a hangosítók agyában. Konkrétan olyan halk volt, hogy a szigetes Iron Maidennel vetekedett, és hiába lett a helyzet idővel kicsit tűrhetőbb, a hangzás nem ütötte meg azt a szintet, ami egy Meshuggah-nál elvárható, hogy tudniillik effektíve szedje le az arcodat, és pont. Végighallgattam azért, konstatáltam a fent említetteket, meg hogy az A38-on jobb volt, aztán elindultam az obskúrus színpadhoz Atari Teenage Riotre. Na, itt aztán nem volt hangerőprobléma, feltehetően maradandó látás-, és halláskárosodást szenvedtem a folyamatos stroboszkóptól és a fülembe üvöltő zajos digitálpunktól. Egy pillanatra sem álltak meg a srácok, folyamatosan tüzelték a közönséget, és bár az első pár szám alatt inkább kievickéltem jobb szélre, hogy ne kelljen az életemért küzdenem, így is végig kellett sikítani és ugrálni a produkciót, nem volt apelláta. Akadt néhány hosszabb-rövidebb szünet, amit a háttérben felállított Atari géppark bootolási ideje miatt szövegeléssel töltöttek ki, mindenesetre érdekes volt hallgatni például, hogy azért szeretnek Brutal Assault jellegű fesztiválokon játszani, mert az elektronikus zenére építő eseményeken épphogy csak meg nem köpködik őket, mondván ez nem elektronika, ez metál.
Az erős, megalkuvást nem ismerő színpadi jelenlét, és a változatos Atarira építő elektronikus alapok megtették a hatásukat, még a klasszikusabb értelemben vett metálkedvelő ismerős is abszolút elismerően nyilatkozott, ráadásul - kövezzenek meg a fémzene abszolút hívei - jólesett ez a kis zenei paradigmaváltás is, hogy felfrissülve mehessünk Carcassra. Utóbbiról nincs is mit mondani azon kívül, hogy durván dobhártyaszaggató hangerőn hallgattunk végig egy olyan koncertet, ahol minden rendben volt: a riffek, a váltások, a hörgés, a hangosítás. Külön addíció, hogy többször felröhögtem, mert valahogy sosem akarnak véget érni a számok, valamint a számok közti konferanszoknál az erős angol akcentus is felüdítő volt. A zárókoncertként szolgáló Cult of Lunára a közönség eddigre kicsit megcsappant - a keverő előtt jó pár méterrel lévő lézengők sorába mindenféle erőfeszítés nélkül álltam be, és talán ennek, talán másnak köszönhető, de újfent orkán erejű hangerővel szólalt meg a színpad, rajta a fehér-piros ködből sziluettként kirajzolódó héttagú zenekarral. Amire számítottam, beigazolódott: gyönyörű, süvöltős-süppedős posztmetált hallgatni a hangulatot csak fokozó szitáló esőben olyan, mint egy másik dimenzióba kerülve előre-hátra dülöngélni.
A harmadik nap első számú megállapítása: a svéd Diabolical zenekar menő. A srácok eljöttek, és a falu főútján, egy álló autó előtti kis pavilonból promózták az új lemezüket (ami mellesleg elég jó, meghallgattuk párszor helyben), mindemellett pedig borzasztó kedves a brigád. Az ötórási Biohazardra visszatértünk, és meggondolatlanul beálltam a harmadik sorba. Hosszas tökölődés után végre el is kezdték (ők voltak valószínűleg az egyetlen zenekar, aki a közönség orra előtt hajtotta végre a beállást), én pedig abban a pillanatban vesztettem el kis híján az egyensúlyomat a meginduló tömegtől, illetve a fejemre záporozó emberektől. A show legfőbb eleme Billy Grazendei volt, aki huszonéveseket megszégyenítő energiával vetette bele magát percenként a közönségbe, bevállalva egy, az első pár sor tetején egyensúlyozó gitárszólót is, így szerencsé(jük)re valószínűleg ez az, ami az emberek nagy részének megmaradt a Biohazard-koncertből, nem pedig a pontatlan lábdob és szegény roadok bénázása.
A Clawfingerre nyugdíjas módon felültünk a dombra, onnan kísérve figyelemmel a tetőtől talpig fehérbe öltözött Zak Tell ámokfutását. Egy ponton elkezdett fölmászni a színpad szélén lévő rámpára, és egész magasan is járt már, amikor realizálta, hogy a mikrofon lenn maradt, és egy szegény technikus viszi utána éppen, volt is sorry, i'm so sorryzás rendesen. Amúgy a srácok nem vesztettek a lendületükből, amióta 2003-ban láttam őket a Szigeten, a Niggernél (amit az énekes saját bevallása szerint egyszerűen lehetetlen, hogy eljátszhassanak az USA-ban) még mi is a lehető legtöbbet mozogjuk együltő helyünkben, és a dombtetőről beszállunk a When I grow up közönségénekeltetésébe is. Utánuk a Hatebreed óriási, Jeff Hanneman emlékére elnyomják a Ghosts of Wart, és mindent összevetve horzsol az egész, még azon is elgondolkodom, hogy meg kéne mozdulni, és bemenni előre, de az elmúlt három nap által lestrapált testem ellenkezik, így inkább föntről bólogatunk tovább. A Behemoth következik, akik olyan grandiózus színpadképpel és hangzással nyomnak agyon, hogy szájtátva ülök jó pár számig. A kisszínpadon fellépő The Fall Of Ghostface egy fiatalokból álló cseh metalcore együttes, és nagyon kellemes meglepetést okoznak. Egyrészt látszik, hogy nem egy összerakott bandáról van szó, hanem jóbarátok zenélnek együtt, másrészt hiányzik a kezdő zenekaroknál oly' jellemző amatőr bénázás, zeneileg és színpadi jelenlétileg is rendben van az egész, energikus, korrekt, remélhetőleg még fogunk róluk hallani.
Az Opeth így kimaradt viszont, Borknagarra érünk vissza, ami pályázik a fesztivál legelviselhetetlenebb zenekara címére. Percenként nézünk az óránkra, és szenvedünk az avantgárd metálnak csúfolt melodikus gitárszólókkal tarkított vinnyogástól, de egyszer szerencsére ez is véget ér, és színpadra lép a Madball. Kicsit mintha pontatlan volna, de legalább zúz mint a fene. Csak azért is meg kell várni most már a záró actet, a Saturnust, úgyhogy meghallgatjuk még a Carpathian Forestet, ami nem is annyira kriminális, mint amire számítottam, azt az egy egyébként meglehetősen mulattató apróságot leszámítva, hogy az énekes satu részeg, és a nemlétező beszédhangján néha értelmezhetetlen szavakat nyög be számok között. Annyit azért kiveszünk, hogy all the black metal is fake, aztán lassan lemegy ez a koncert is, és sosem tudjuk meg, hogy az éneknek akkor így kell-e szólnia, vagy komolyan közbeszólt az alkoholfaktor. A Saturnus is belecsap lassan, doomnak ugyan doom, de nekem túl dallamos.
Azért isteni ez a fesztivál, mert minden, amit ígért, bekövetkezett: nem tudom, mit tudnak a csehek, amit mi nem, de az, hogy Budapesttől körülbelül hétszáz kilométerre úgy lehet négy napon keresztül elsőosztályú előadókat hallgatni, hogy odajutással, evés-ivással, jeggyel és VIP kempinggel együtt cakkumpakk kijössz egy Sziget hetijegy árából, az kicsit durva. Mindemellett se a hangerőre, se a technikai háttérre nem lehet panasz, a sör kiváló, a helyszín hangulatos, és a fesztiválozók is gyönyörűen éldegélnek el egymás mellett napokig.
