Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Na igen, Morgan "én már csak az ilyen kemény dolgokban hiszek" Hakansson és kis barátai az idei lemezükön sem árulnak zsákbamacskát. Panzer Division Marduk című alapvetésük mai napig egyik kedvencem minden idők extrém metál felhozatalából - az album slágereit még a nem túl távoli múltban is szívesen énekelgettem cefreszagú lehelettel az éjszakai buszok csodálkozó közönségének egy-egy jobban sikerült kultúrprogram után hazafelé menet. Ezúttal ismét egy háborús témájú dalcsokorral hozakodott elő a talán legegyenesebb karriert befutott black metál zenekar. Jó előjel egy jó lemeznek.
A Marduk zenéjével régi barátságot ápolok, meg ugye a főnök interjúit állandó élmény volt olvasni, ezekből mindig kiderült, éppen kik azok, akik a nyálas arcoknak játsszák a nyálas zenét, de ezúttal nem kezdek bele tinédzserkori emlékeim felelevenítésébe, mert minek. A lényeg, hogy a műfaj egyik alapcsapatát tisztelhetjük bennük, akik a Slayerhez hasonló következetességgel tartják magukat az eredetileg kitalált irányvonalhoz, őrzik a fekete lángot, vagy mifene. Ez persze azt is jelenti, hogy a kísérletezést csak magukhoz képest ismerik, bár a saját stílusukon belül szerintem kifejezetten sokszínű lemezeket képesek összehozni. A Frontschwein tehát nem a Panzer Division Marduk második része. Még azt is megkockáztatom, hogy a három évvel ezelőtti Serpent Sermonhoz képest egy fokkal kevésbé durva zenét tartalmaz, viszont egy jó dalokat tartalmazó, változatos, és ami mostanában ritka, hangulatos anyag lett.
A csapat zenei agya mindig is Hakansson volt, valószínűleg most is ő a felelős a dalszerzésért. A pali továbbra sem akar ezermester lenni - gitárosként és dalszerzőként is egy nem túl sok eszközt tartalmazó szerszámkészlettel dolgozik, amelynek ellenben minden részét hibátlanul ismeri hosszú évek óta. Így hát botorság lenne pont tőle számon kérni a neoklasszikus szólókat, viszont amit csinál, azt jóval több mint üzembiztosan műveli.
Ennek megfelelően a lemez legnagyobb részében az ő védjegyszerű riffelése uralja a terepet, amit a stílustól idegenkedők valószínűleg egy teljesen homogén masszaként érzékelnek, a szerencsésebb zenehallgatók viszont felfedezhetnek köztük kimondottan emlékezetes témákat is, sőt, az olyan számok, mint az Afrika, vagy Doomsday Elite minden szempontól telitalálatnak nevezhetők. Ezúttal talán egy fokkal kevesebb az igazán gyors darálás, a dalok legalább fele amolyan thrash-es középtempó, és van néhány egészen lassú dal is, mint a Nebelwerfer, vagy az 503. Utóbbiban az énekes Mortuus jól hallhatóan azt énekli, hogy "Budapest". Megnéztem, tényleg benne van a szövegben, de a kontextust nem árulom el, tessék csak olvasni.
A lemezen amúgy egy új dobos, bizonyos Fredrik Widigs debütált, a játékára nem lehet panasz, pedig Lars Brodesson után azért megvolt az esély, hogy az utódnak nagy lesz a cipő. A többiek, Mortuus, és a korai lemezeken gitárosként közreműködő, majd basszusgitárosként visszatért Devo Andersson már tízegynéhány éve részei az eseményeknek. Előbbi az egyik legjobb teljesítményét nyújtja most a vokalizálásval. A basszusgitáros kolléga meg nagyjából a Plague Angel óta közreműködik hangmérnökként is a hangszeres játék mellett, a mostani lemez szintén az ő stúdiójában készült, az előzőhöz képest kicsit organikusabb, természetesebb hangzást hoztak össze ezúttal, így minden szélsőséges zenei megoldás ellenére is könnyen befogadható a lemez. Nagy meglepetések tehát nincsenek, aki eddig bírta őket, ezután is fogja.
