Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Van az úgy, hogy a közönség számából és összetételéből anélkül is pontos diagnózist lehet felállítani egy koncerttel kapcsolatban, hogy bármit is tudnánk a fellépni készülő zenekarról. Ha pl. telt ház van, az átlagéletkor alsó hangon 35 évre tehető, az egy főre eső Max Cavalera-, Mike Muir- és Phil Anselmo-imitátorok száma pedig eléri a hármat, akkor tutira valami (egykori) thrash alapvetés nosztalgiaturnéjával lesz dolgunk. És persze egy olyan lemez kap főszerepet, melynek TDK-kazettára kimásolt kópiáját fossá hallgattuk, majd a nagymutertől kapott névnapi zsebpénzből eredetiben is megvettük. A Cavalera-testvérek tavaly novemberben megmutatták, hogyan lehet egy hasonló dologból a lehető legrosszabbat kihozni, most pedig az Anthrax esetében megtapasztalhattuk ennek teljes antitézisét.
A Raven Age korrekt, szimpatikus előzenekarnak bizonyult, ha a srácok elém tolják az adoptálásról szóló papírokat, én szó nélkül aláfirkantom. (Feltéve, hogy az énekes azonnali hatállyal lecseréli a fodrászát.) Aztán némi maratoni, 80-as évekbeli rockdiszkós intró után színpadra lépett a New York-i thrash-mosh intézmény, hogy végig eldarálja 1987-es Among The Living lemezt. És persze, hogy gondoskodjon róla: a hülye kritikus még véletlenül se variáljon december végén, ha az év végi listázásnál 2017 legfaszább koncertjét kell megneveznie.
Mert, hogy az Anthrax alapjáraton egy pusztítóan erős koncertzenekar, most azonban még önmagukhoz képest is döbbenetesen nagyot alakítottak. Pedig Charlie Benante ezúttal is Jon Dette fedőnéven kalapált, de legalább olyan meggyőzően, mint mielőtt még megtapasztalhatta a lakhelyelhagyási tilalom mámorát. Scott Ian kb. második frontemberként funkcionált Joey Belladonna mellett, Frank Bello pedig ezúttal is akkora ripacs volt, mint egy Balázs Péter-kentaur Straub Dezső felsőtestével. (De természetesen a szó legnemesebb értelmében, ez a szerep ugyanis baromi jól áll neki.) Ami pedig Belladonnát illeti: a Bush-korszak egyik legnagyobb híveként sem mondhatok mást, mint hogy a faszi hibátlan élőben (is), hiába fest úgy, mint egy Práter utcai jósnő 1987-ből. Amellett, hogy a magasakat is tökéletesen hozta, rendszeresen kiszúrt valakit a tömegből, akinek letolt egy-egy személyes műsort. Aztán ott volt Jon Donais gitáros, akinek magamutogatási kényszere és sztárallűrjei újfent a vécésnéniével vetekedtek, ha senki nem szúrta volna ki a dolgot, simán beállt volna sört csapolni. De természetesen így is kifogástalanul játszott. És hát az Among The Living szerzeményeivel – melyek a Caught in a Mosh után némileg megvariált sorrendben következtek – ha akartak, sem tudtak volna hibázni. Egyben megdöntötték az a legendát, miszerint a Barba Negrában lehetetlen pöpec hangzást előidézni. És ha mindez nem lett volna elég: a ráadásban gondoskodtak róla, hogy a Be All, End All fő dallamát pár órával később a komplett 11. kerület megismerje néhány Jelcin-részeg koncertlátogató jóvoltából. Ezek után már tényleg csak arra vagyunk kíváncsiak, melyik lesz 2017 második legfaszább koncertje.
A fotókat Biró Edina készítette.
