Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A jubileumi Szigetre a Világzenei Színpad szervezői is nagy ívű keresztmetszetét hozták össze ennek a színes-szagos műfajnak – ami valójában messze nem lőhető be sem szűk, de még tágabb zsánerként sem, azaz a műfaji jellemzők legfeljebb egy-egy tájegység, ország, vagy kultúrkör mentén jelenthetnek konkrétabb ismertetőjegyeket. Nem lesz hiány idén sem a visszatérő nagy nevekben éppúgy, mint nálunk először koncertező friss és épp befutás előtt álló bandákban, de az biztos, hogy a világzene nagyjából minden szegmense érintve lesz, márpedig egy-egy ilyen érintés csodákra képes és ünnepi hangulatba hozhatja a gyanútlan arra járót. A nulladik nap (10-e csütörtök) csak a magyar bandáké, a többi pedig minden értelemben vegyes, és meg se próbálunk sem rendet vágni, sem pedig az egész programot végigvenni – a befutott bandákra (Goran Bregovic Wedding And Funeral Band, Leningrad, Orchestre National de Barbés, PASO, Besh o droM, Bohemian Betyars) úgyis tömeg verődik össze komolyabb rásegítés nélkül -, kicsemegéztük tehát azt a tíz külföldi fellépőt, akiket nem érdemes kihagyni, ha valakinek épp a Szigeten lenne dolga a héten.
DakhaBrakha
Műfaj: A legegyszerűbb, ha saját meghatározásukat használjuk mi is: etnokáosz. Sok szláv muzsika középpontban, de afrikai és indiai is, valójában pedig akusztikus downtempo.
Kik ők: 2004-ben, egy kijevi kortárs színház működésébe bekapcsolódva alakultak meg, de ez nem sokat segít, ha be akarjuk lőni, mire számítsunk. A szláv hagyományokat a világ egyéb helyeiről begyűjtött hatásokkal megfejelő produkció lényege az elképesztő élő energia. Igaz, albumaik során is végigkísérhetjük őket, de a hatalmas kucsmákba és fehér ruhákba bújt három lány és a tradicionális köntösben ügyködő fiú élőben képes a legelhullottabb közönségbe is életet lehelni, mert ennek a feszülten vibráló akusztikus muzsikának olyan titka van, amit többszöri megnézés után is lehetetlen megfejteni. Bejön a négy muzsikus, leülnek, formálisan mondhatni alig csinálnak valamit, egymásnak felelgetve énekelnek, dobolnak, csellóznak, akad egy zongora és harmonika is, a közönség pedig eksztázisba esik, és az még nem is a teteje, mert ebben a pillanatok alatt elért állapotban kitartóan, de szinte flegmatikus lazasággal vezetnek keresztül sosem tapasztalt világokon.
Aktuális: The Road
The Klezmatics
Műfaj: Klezmer – ennek elégnek kellene lennie. Mindemellett persze nem sok popzenei fűszer marad ki ebből a romolhatatlan csemegéből.
Kik ők: Talán furának hat, ha a modern klezmer ősatyjaként hivatkozunk egy zenekarra, ha számításba vesszük, hogy 1986-os new yorki megalakulásukra a klezmer revival első izgalma már le is csengett Amerikában. Mégis igaz, a Klezmatics ugyanis úgy állt benne nyakig a hagyományban, hogy nem maradt ki belőle semmi, amit érdemes volt beépíteni a modern zenéből éppúgy (jazz, rock, hip hop), mint a különböző etno-hatásokból (balkáni, közel keleti, salsa és country). És persze érzelmileg is tele lett rendesen pakolva, szem nem maradt szárazon egy-egy húzós bulijuk alkalmával, miközben a közönség rendre le is vetkőzte a szokásos tartást a közös táncolás és éneklés természetes velejárójaként. A Wonder Wheel című albummal Grammy-díjat is begyűjtöttek, és ehhez nyilván szükség is volt egyedülálló nyitottságukra, amivel minden létező teret kitágítottak a klezmerben. Legutóbb tavaly gurítottak nagyot egy olyan lemezzel, amiben pont megfordították a dolgot, miközben semmi fontos nem maradt ki, ez lett a legtradicionálisabb lemezük. És tán a legjobb.
Aktuális: Apikorsim – Heretics
Tamikrest
Műfaj: Sivatagi blues, azaz a létező leglüktetőbb pszichedelikus rock az övék, földrésztől függetlenül.
Kik ők: A sivatagi, vagy tuareg blues az utóbbi idők legkeresettebb világzenei portékája, és bár a Tinariwen a legnagyobb márkanév, hatása az utána jövőkre felbecsülhetetlen, ma már azonban a szintén Maliban, azaz Kidal menekülttáborában 2006-ban alakult Tamikrest a nyerő, ezt a laza funkos folyékonyságot és a pszichedelikus gitározást ilyen könnyedén senki más nem tudja dalokba önteni – amik néha már az arab popzenéket is megidézik. 2009-ben csípte el a bandát a Sivatag Fesztiválon Chris Eckman (The Walkabouts), aki azonnal le is szerződtette őket Glitterbeat nevű, az utóbbi években rendkívül felfutott világzenei kiadójához, és a produceri munkák mellett még egy kis közös muzsikálás is összejött (Dirtmusic). A 2013-as Chatma lett a legsikeresebb Tamikrest lemez, és ebben nyilván nagy szerepe van annak is, hogy végigvették rajta a tuareg nők helyzetét. Legfrissebb lemezük viszont minden addigit szinte idézőjelbe tett, akkor is, ha bulizós kedvű rockandrollként alkalmazzuk, és akkor is, ha szeretünk a mélybe tekinteni. Az Atwitas-nál például nincs most semmi jobb a bluesban…
Aktuális: Kidal
Gaye Su Akyol
Műfaj: Anatóliai gyökerek, azaz a legnagyobb török énekesnők stílusa és a pszichedelikus rock katartikus találkozása.
Ki ő: Gaye Su Akyol tehát egyszerre szívta magába a török hagyományokat, miközben erősen rokonszenvezett a Sonic Youth és Nick Cave féle alterockkal is, így nem volt pardon, amikor megismerte a szintén sokfelé nyitottan tekintgető isztambuli Bubituzak nevű rock együttest. A zenészi kollaborációból nagyszerű együttállás sikeredett, és már a 2013-as debütálás is minden oldalról megmutatta a közös zenélés valamennyi erényét, azonban a befutás, azaz a nyugati világ figyelme tavaly, a 2016-os albummal érte el őket. A Tamikrest kapcsán már említett Glitterbeat Records nyúlta le jó érzékkel más kiadók elől ezt az egyedülálló produkciót, és nincs mese, kevés ennél jobbat dobott fel a világzene mostanában. És tudom, hogy a hasonló impressziókban és emóciókban érdekelt libanoni Yasmine Hamdan számít mostanában igazán felkapottnak, én gondolkodás nélkül Gaye Su Akyolra szavazok…
Aktuális: Hologram Ĭmparatorluğu
Orkesta Mendoza
Műfaj: Na jó, legyen pszichedelikus latin-pop, amiben hasonló arányban található mariachi, mambo, chicha, mambo és szörfös gitárzene.
Kik ők: Mendoza a Szigeten már kétszer taroló kultikus Calexicoban is muzsikál (az anyazenekarból pedig ketten közreműködnek nála, hogy teljes legyen a kör), úgyhogy nagyon is jól tudja, mire adta a fejét azzal, hogy megcsinálta a Calexico még latinosabb verzióját, ami igen jó döntésnek bizonyult. 2009-es kezdésekor, azaz az első lemezen a Sergio Mendoza y La Orkesta néven próbálkozott, de ma már a messenger világában… Mindenesetre az Orkesta Mendoza úgy latin, hogy a sima tánczenékkel sokat kezdeni nem tudók, sőt, a kifejezetten alterzenékre bukók is nettó örömüket lelhetik benne. Egyrészt a rockandrollos-szörfös oldala révén, másrészt pedig a duplán édesített, azaz csábosra sodort slágeres képződményeik okán – tehát Calexico és Manu Chao rajongóknak egyaránt javallott. Privát kedvenceim azok a nóták, amik úgy szólnak, mintha a B52’s inkarnálódott volna Tucsonba, hogy az újkori latin new wave himnuszait megírja…
Aktuális: ¡Vamos A Guarachar!
La Gapette
Műfaj: A harmonikás tradíció, azaz a musette és a hagyományos swing-jazz, a manouche összevonásából kialakított muzouche, de ennél jóval többről van szó.
Kik ők: A La Gapette a máig erősen zakatoló francia sanzon-rock hagyomány egyik legjobbja, amit olyan már nálunk is többször megfordult nagyszerű bandáktól ismerhetünk testközelből, mint a Lo’Jo, a Les Hurlements d'Léo, és az N&SK. A vezérfonal mindvégig a francia sanzon örök hagyománya, és néha bizony nem is szaladnak olyan messze a dalok a harmonika/ének hatásos egyszerűségétől, amikor is nagy megelégedéssel egy réges-régi kabaréban érezhetjük magunkat. Ami még erősen bejátszik, az a punkos lendület és a ska, de itt nincs szemernyi üres, vagy ötlettelen darálás sem, az érzelmi túlfűtöttség minden pillanatot áthat. Két lemezük közül nem is lehet kedvencet választani, annyi bizonyos azonban, hogy a folyamatos koncertezéstől sem az arányokat nem tévesztették szem elől, sem pedig fáradás jelei nem mutatkoznak, így a Szigetes koncertre plusz fúvóskarral érkező La Gapette-től várható az egyik legintenzívebbnek ígérkező, testet-lelket megmozgató buli.
Aktuális: Après la pluie, la tempête
Bixiga 70
Műfaj: Hamisítatlan afrobeat, amiben Sao Paolo multikultija mindent átszínez…
Kik ők: A Bixiga 70 már nevében is hordozza a nagy ősök tiszteletét, de azért megalakulásának körülményei is beleszövődtek: az afrobeat atyjának, Fela Kutinak Afrika 70 nevű bandája óhatatlanul beugorhat párhuzamként, miközben a zenekar életében fontos állomásnak számító Traquitana stúdió a 70-es szám alatt található. Persze most sincsenek véletlenek, a zenekar ütőse Fela dobosánál, Tony Allennél tanult dobolni. A 2010-ben alakult banda azon kívül, hogy mindent tud az afrobeatről, és azt hiánytalanul alkalmazza is nagy léptékű és sűrű szövésű dalaiban, rendre beforgat jó pár odaillő elemet, legyen az etióp-jazz, maliból csent, vagy kongói íz, valamint brazil tánczene lelőhetetlen funkkal aládúcolva. A Bixiga 70 nem bír unatkozni, így untatni sem, náluk a jazz és funk sosem alibi, nincs rákönyöklés semmire, folytonosan átalakul a zenei szerkezet és a hangulat is, ám a műfajra jellemző monoton lüktetés sem csillapul. Mindez átjön már lemezről is, miközben az egyik legjobb koncertzenekar hírében állnak…
Aktuális: Bixiga III
Hanggai
Műfaj: Torokénekléssel és egyéb mongol tradíciókkal, és persze ősi hangszerekkel telepakolt rock.
Kik ők: A Belső-Mongóliából származó Hanggai évtizedes fennállása két fő részre tagolható, első körben minden ízében a tradíciókon volt a hangsúly, de játszi könnyedséggel tudtak saját arculatot formálni, így már akkor sem csak a helyi hagyományőrzők érdeklődésére tarthattak számot. A szaporodó nyugati meghívásoknak köszönhetően 2010 környékére tapinthatóvá vált a rockzenei kontúr a muzsikájukban, a He Who Travels Far album már pszichedelikus, sőt, még metal jelleget is mutat, miközben szemernyit sem csorbult az addig kialakított zeneiség. Mindenesetre ezzel a fazonigazítással már nem csak a világzenei színtér volt kíváncsi rájuk, a Roskilde, a Fuji Rock és a Wacken Open Air rock-fesztiválok is rendre beválogatták őket a kiemelt programba. Ha egyet kéne mondani, én a 2014-es Back to You-ra tenném a voksot, abban hiba nincs, és minden dal tömény életkép a világukból, de a legújabbal sem lőhetünk mellé, telitalálat mindvégig.
Aktuális: Horse of Colors
Zoufris Maracas
Műfaj: Mediterrán varázslat műfaji kavalkáddal, rumba, morna, sanzon, cumbia, cigányzene, és ezek még a könnyebben felfejthetők.
Kik ők: Természetesen a fesztiválokon elsősorban a buli-örvény számít, viszont az ugrabugra sem a minden, az önfeledtségre és a lelki kisimulásra fokozott lehetőséget kínál a francia Zoufris Maracas buborékfinomságú laza hullámzása és mosolygós lelkülete is. Meglehet, hogy mindez a melankolikus jókedv pont a startot jelentő munkanélküliként elkövetett zenélési ösztönnek köszönhető, és az üres hűtőszekrényhez írt első dalnak. Vincent Sanchez énekes egy barátjával járta többek közt a metrókat, arrafelé az utcazenélés valós alternatívája a nap hasznos kitöltésének, és a felütés olyan jól sikerült, hogy társak bevonódása után már konkrét zenekarként ébredtek a valós sikerre. Két remek EP-t azóta három nagyszerű album követett, ami már jelentős diszkográfiának tekinthető, és ez az akusztikus latin muzsika minden platformon életképes, lemezről hallgatva is megédesíti a civil létet, ám nyilván élőben a legjobbak, volt idejük beleszokni a közönség előtti szereplésbe, ők ugyebár már első körben az utcán találták magukat…
Aktuális: Le Live de la Jungle
Magnifico
Műfaj: Balkáni eresztés, benne a rocktól a slágerzenéig minden jóság, jelentős a balkanbeat és a diszkós alap, de talán még több a retro hangvétel.
Ki ő: A szlovén/szerb származású Robert Pešut a kilencvenes évek elejétől jelentet meg lemezeket, szólóban már hatot is kiadott, és egy biztos, tapodtat sem tér le arról az útról, aminek íve a balkanbeat, a sanzon, a veretes szórakoztató zene, a szörf-rock érintésével akár az Eurovíziós dal kompatibilitásáig vezet (néhány dala valóban a szlovén nemzeti dalkincs részévé vált). Formára egy itt felejtett szappanopera sztárra emlékeztet a fazon hófehér öltönyében, zenészként pedig minden használhatót magába nyel, miközben kifejezetten stílusos, így széles spektrumon játszadozik el az összes balkáni sztereotípiával és tabuval a rasszizmustól a homofóbiáig. A témákhoz remekül passzint zenei köntöst, és legyen a megénekelt téma bár kilátástalannak tűnő is, a lényeget, hogy a szórakoztatófaktor maximumon pörögjön, sosem téveszti szem elől.
Aktuális: Charlatan De Balkan
