Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
John Frusciante – Empyrean
(2009 Record Collection)
Távol álljon tőlem, hogy bárkit is piedesztálra segítsek, de John Frusciante alanyi jogon kiérdemel néhány magasztos jelzőt. Nyilván túlzás, hogy ő lenne a rock’n’roll birodalmának Zeusza vagy Odüsszeusza, de nem áll olyan messze az igazságtól. Az biztos, hogy aki ennyiszer megjárta már a poklot és a purgatóriumot, az tud valamit, amit az egyszeri halandó lélek nem.
Az is bizonyított tény, hogy az éppen kétéves szünetet tartó Red Hot Chili Pppers gitárosa közeli kapcsolatban áll a túlvilággal. Az pedig csak plusz adalék, hogy ilyen fajsúlyos és koherens életmű csak keveseknek adatik meg, legalábbis elég nehéz mondani még egy ilyen fontos egyéniséget a még élő dalszerző-gitárosok közül. A súlyos drogproblémák után (depresszióját heroinnal, kokainnal és alkohollal próbálta gyógyítani) az elmúlt évezred végén tért vissza a Red Hot Chili-hez, de előtte 5 évig teljesen bezárkózva, masszív függőségben élt. Olyan szinten leépült, hogy gyakorlatilag a halálból hozták vissza az orvosok, de ’99-ben mégis talpra állt és a Californication jogos sikerei után még arra is jutott ideje, hogy egy újabb szólólemezt jelentessen meg (To Record Only Water For Ten Days). 2004-ben pedig azzal a betegesnek tűnő ötlettel állt elő, hogy egy éven belül hat lemezt jelentetett meg, amelyeknek ugyan nem volt egyenletesen magas színvonala, de azért több mint a fele így is kiemelkedő munka volt (a nagykiadónál megjelentetett Shadows Collide With People feltétlen, és a Will To Death is).
Korábban mindig az volt a kritikus érv Frusciante ellen, hogy szólólemezei csak furán szóló, demószerű felvételek, olyanok, mintha még az utolsó pillanatban, kidobásuk előtt mentette volna meg az ötleteit, számkezdeményezéseit. Aki egy kicsit közel kerül Frusciante magánpraxisához, az rögtön hallja, hogy nem így van - elég meghallgatni első szólólemezét Niandra Lades (And Usually Just A T-shirt) vagy a 2001-es To Record Only Water lemezeket, amelyen kibukott, de letisztult, sárból és mocsárból felhozott gyöngyszemek vannak. Azért se helytálló ez a kritika, mert mára már teljesen letisztult, masszív számokat ír rendes hangszereléssel. Frusciante dalaiban érzékenység van és meghalás, keseredettség és újjászületés. A pokol soundtrackje a menny perspektívájából (már csak azért is, mert az új lemez címe is a mennyország legfelső szektorára utal).
Az öt évvel ezelőtti, nagyszabású lemezsorozat néhány nap alatt felvett lemezeihez képest most hagyott időt a daloknak: 2006 decembere és 2008 márciusa között írta és rögzítette a számokat. A legjobb haverjait, barátait is meghívta a lemezre: Flea négy számban basszusozik, az egykori Smiths-gitáros Johnny Marr két számban játszik, és a lemezmunkálatok nagy részét Frusciante leghűségesebb társa, a multiinstrumentalista Josh Klinghoffer végezte (és szerepel még a Sonus Quartet és a New Dimension Singers is).
Az Empyrean 2009 legelső nagyon-nagyon várt lemeze nekem (még jobban, mint az Antony). A visszafogott, de súlyos, katarzisközeli hangulat most is ott bujkál a számokban - már nem a robbanás előtti utolsó percekben vagyunk, nem az időzített bomba ketyegését halljuk. Az apokalipszis már megvolt, nagyot szólt, de túl vagyunk rajta. Most már a vége után vagyunk pár perccel, körbenézünk a romokon, nagy levegőt veszünk, leülünk és kussolunk. Aztán meghalljuk, milyen az, amikor finoman grúvos egy szám, milyen az amikor egy másik jelentős figura, Flea lép be a hangok közé a basszusgitárral (Unreachable) hogy aztán katartikus, de egyáltalán nem klisés, egészséges jammelésben érjen véget a szám. Vagy próbáljuk megérteni, hogy lehet One More Of Me c. számban ennyire mély regiszterekben, szinte már doomosan énekelni, miközben hegedűk kúsznak a háttérben. Vagy hogy lehet ilyen fajsúlyosan feldolgozni egy számot, Tim Buckley 1970-ben írt dalát (Song To The Siren).
Ezek magától értetődő számok: nem akarnak többek lenni, mint amik, csak folynak a maguk kis medrében. Többnyire szerényen, néha-néha kiugorva, elrugaszkodva a fő sodrástól. Csak egy szokatlan dal van: a furamód széténekeffektezett Dark Light, aminek a felénél belép egy teljesen bizarr dobgépes dal. Csak ezzel a számmal billen ki egy kicsit a ballansz, de amúgy megbízható, teljes egység van.
Nagy szavak, de tényleg ez van: az Empyrean súlyosan posztapokaliptikus lemez. Ha tényleg eljön a világvége (2012-ben vagy később), ezt a lemezt kéne hallgatni közben. Vagy utána, a Marson.
