Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Chris Cornell - Scream
(2009 Interscope)
Figyeljetek, annak semmi tétje nem lenne, ha most úgy kezdeném, hogy felsorolom, milyen zseni lemezeken milyen zseni dalokat énekelt a zseni hangján ez a Chris gyerek x évvel ezelőtt többek között a Soundgarden soraiban. Ha ezt tenném, nyilván hasonlítgatni kellene az „akkor”-t a „most”-tal, és nyilván az a végeredmény jönne ki, hogy Mr. Cornell húzzon jó messzire a Screamjével együtt. Kérdés, lesz-e még valaki a világon annyira kedves, mint én, hogy csak egy kicsit emlegeti fel Chris előéletét, amikor erről a lemezről ír. Szóval közelítsük meg úgy, hogy itt van egy viszonylag jó hangú csávó, aki Timbalanddel közösen elkészítette a harmadik szólóalbumát, amely az előző, soft rockban utazó kettőtől eltérően mainstreamet célzó popzene lett. Nézzük meg, így mire jutunk.
Sajnos arra, hogy ez így nézve is szar. Ott kezdődik, hogy legelső hallgatáskor éppen molyoltam a számítógépen, és csak a Winampra rápillantva vettem észre, hogy a lemez már a harmadik számnál jár. Ugyanazok a ritmusok, ugyanazok a semmilyen zenei alapok, némi jellegtelen énekelgetés rá, idegesítő kórusok meg samplerek, még idegesítőbb R&B-hatások, végtelen középszerűség – ez lenne tehát a „dream pop”, hurrá. Nem mondom, később felbukkan itt-ott egy-két viszonylag vállalható dallam, dalrészlet (Take Me Alive, Long Gone, Scream, Two Drink Minimum), de alapvetően ezek sem túl érdekesek. Higgyétek el, nem a csőlátású rocker beszél belőlem, az idei év egyik legjobb lemeze például nálam a The Crying Light Antonytól, ami sok mindennek nevezhető, csak gitárnyűvésnek nem, ámde a Scream így sem tud mondani semmit. Igazából fogalmam sincs, kinek fog egyáltalán szólni, mert ez nagyon kevés lesz annak is, akinek a Chris Cornell név új, meg annak is, akinek nem új, és annyira objektíven próbálja majd hallgatni, amennyire úgysem fog sikerülni.
A lemezborítón Cornell egy nagy ugrás közben valószínűleg a gitárját készül éppen összetörni, micsoda vadság, csak hát ugye az a bugyikék háttér sok mindent elárul. Persze az is lehet, hogy ez most ilyen jelképes leszámolás a múlttal, mit lehet tudni ezeknél a művészeknél. Azt a magas labdát meg már tényleg nem akarom lecsapni, hogy Cornell a Pink Floyd Dark Side…-jához és a Queen Night At The Operájához hasonlította új szólóalbumát, mindenki értékelje saját maga ezt a közlést.
Ha Cornell hosszú távra tervezi magát a popban, ennél sokkal több kell. Az igazán jó popzene ezerszer izgalmasabb, de erre Chris is rájön majd egyszer. Vagy nem, és akkor talán mégsem feleslegesen perelte vissza a gitárjait a volt asszonytól. Akármi is történik, a Screamnél csak jobb jöhet.
(Akik kíváncsi a teljes lemezre, az holnap este hat óráig (március 5. 18:00) még meghallgathatja ezen a linken. Illetve van itt egy videó is, amin Cornell és Timbaland együtt mondják el miért is lett a lemez ilyen, amilyen.)
