Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Horrors – Primary Colours
(2009 XL Recordings)
2006 elején a londoni Horrors még egyetlen dalt sem jelentetett meg hivatalosan, de kaotikus, botrányosan rövid koncertjeik és a Tim Burton-filmek karaktereire emlékeztető, madárijesztő kinézetük miatt már akkor annyi cikk jelent meg róluk az angol zenei újságokban (főleg az NME-ben), amivel egy kisebb méretű padlásszobát is ki lehetett volna tapétázni.
Ekkor még nem volt világos, hogy a srácok rövid távú zenei karrierben gondolkodnak-e, vagy esetleg van is valami komolyabb tartalom a szemfesték és a dizájnos ruhák alatt. Egy évre rá a Birthday Party, Cramps, Bauhaus zenei világát ötvöző, Nick Zinner (Yeah Yeah Yeahs) bábáskodása alatt készült Strange House bemutatkozó albumuk pimasz, szurkáló orgonákra épülő fekete-fehér garázs-rockja az év egyik kellemes meglepetése volt, és sok zenekritikusnak éghetett a feje, akik előtte az NME címlapfotók alapján ítélték meg a bandát és valamiféle üresfejű, képregényszerű goth-fiúbanda kategóriába sorolták őket.
Az idén megjelent második, Primary Colours című albumukkal az együttes csavart egyet eddigi hangzásvilágán jelezve, hogy érdemes őket komolyan venni; az első album zenei világát megszelídítették, és újabb színek jelentek meg a palettán: My Bloody Valentine, Neu!, Can, a BBC 60-as évekbeli különleges hangeffekt műtermében készült kísérleti elektronika, és Geoff Barrow (Portishead) a keverőpult mögött.
A garázs-rockban és Drakula jelmezben utazó korai Horrors rajongók az albumnyitó Mirror's Image elektronikus taktusai, valamint hömpölygő, analóg szintihangjai hallatán valószínűleg azt hiszik majd, hogy tévedésből a hugi Zero 7 lemeze került a lejátszóba, vagy a fater kedvenc Brian Eno ambient zenéje. A kocogó basszusgitár és az álmos, elmosódott shoegaze gitárok belépésétől indul igazából a lemez, amely innentől kezdve csak egyszer veszít a lendületéből; az I Only Think of You Velvet Underground-os, céltalan lüktetésének fájdalmas 7 perce alatt. A Three Decades sodró maszatolásáról újra beugorhat a My Bloody Valentine főnök Kevin Shields gitárhasználata és a tremoló kar beteges tekergetése, amely innentől szinte végig jelen van az albumon. A következő Who Can Say az aktuális kislemez, amelyre még valószínűleg Phil Spector is büszke lenne; az egyetlen igazi, hagyományos értelemben vett "slágeres" dal a lemezről. A Do You Remember környékén eszmélünk csak fel, hogy Faris Badwan frontember nem csak ordibálni és sikoltozni tud, mint a Strange House-on, hanem a sebezhető oldalát is megmutatja: időnként elcsukló sikolyai hallatán elfilózhatunk, hogy ha a dalt a 90-es évek elején a fiatal Brett Anderson énekli (amikor még volt hangja) akkor az még akár egy korai Suede kislemeznek is elmehetne. Talán egyedül a New Ice Age borongós krízis-rockja mutatja az együttesnek azt az arcát amilyennek 3 éve megismerte a világ, de a rá következő Scarlet Fields már ismét más irányba tekint: Pixies-es basszustémák, Ian Curtis éneke, és az elmaradhatatlan zümmögő szólógitárok. Kapunk még egy kis Spiritualized ízelítőt is (I Can't Control Myself), majd egy 8 perces krautrock ritmussal búcsúznak (Sea Within a Sea) amely egy repetitív témájú new wave discoba megy át a végén.
A Primary Colours egy merész váltás lett, egy érzelemdúsabb lemez, amellyel valószínűleg nem fog új rajongókat szerezni a zenekar (sőt, a régiek közül veszíthet el inkább), de dícséretes a kísérletező szándék, bizonyítva azt, hogy a Horrors még távolról sem egy blöff zenekar.
