Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szombaton este játszik a Millenárison a Friend 'n Fellow duó, ami egész pontosan Constanze Friendet és Thomas Fellow-t takarja. Egy szál akusztikus gitár, rajta soulos női ének, ha valakinek közelebbi támpont kellene a zenéjükhöz. Thomas Fellow gitárossal nyílt alkalmunk pár percet beszélgetni, aki szívesen emlékszik vissza Ray Charlesra, és állítólag nem azért imádja Magyarországot, mert éppen egy magyar emberrel beszélgetett.
Hogyan írnád le a saját zenéteket?
Egyfajta keveréke a bluesnak, a jazznek és a soulnak. Az alapvető energia a bluesból jön, de mindehhez kapcsolódik a jazz szabadsága. Viszont nagyon sok más műfaj is van a zenénkben. Amikor az ember dalt ír, tulajdonképpen fel sem fogja mennyi hatást pakol beléjük.
Mik a személyes hatásaid?
Legfőképpen a férfi énekesek hatottak rám és ez igaz Constanze-ra is. A régi fekete zenék mindenképpen a legfőbb hatásaim közé tartoznak. Soul- és funkzenekarok is befolyással voltak rám, olyanok, mint például az Earth Wind And Fire. Természetesen hatottak rám gitárosok is, George Benson, vagy Pat Metheny.
Miért neveztétek el Ladynek a legutóbbi lemezeteket?
A lemez majdnem minden dalát egy tenerifei házban vettük fel, aminek az egyik szobája teljesen úgy nézett ki, mintha egy öreg hölgynek rendezték volna be. Tudod, olyan kalapos úri hölgyeknek, nagy tükörrel, meg mindennel, amik számukra fontosak lehetnek. Úgy is éreztük magunkat, mintha ez a bizonyos hölgy folyamatosan ott lenne körülöttünk, mindent áthatott ez a hangulat és ez nagyban befolyásolta a lemez témáit. Constanze pedig teljesen átvette ezt, úgy néz ki, úgy énekel, úgy viselkedik, mint egy igazi, nagybetűs hölgy. Szóval innen jött a lemezcím.
Mi a legemlékezetesebb pillanat a karrieretekben?
Sokat fel tudnék sorolni, de igazán kettőt emelnék ki. Az egyik, mikor megoszthattuk a színpadot Luther Allisonnal élete utolsó európai turnéján. Akkor még nagyon az elején voltunk a karrierünknek, fiatalok voltunk. Majdhogynem úgy viselkedett velünk, mintha az apánk lenne, ez nagyon meghatározó volt. A másik pedig Ray Charleshoz kapcsolódik, akinek az egyik fesztiválon volt szerencsék előzenekaroskodni. Külön öltözője volt természetesen és azt még csak megközelíteni sem volt szabad. Végeztünk a koncertünkkel és mikor jöttünk le a színpadról, ott várt minket Mr. Charles jobbkeze, aki megkérdezte: „Önök játszottak az előbb?” - mondom, igen, erre ő: „Akkor kérem kövessenek, Mr. Charles beszélni szeretne önökkel.” Hirtelen azt sem tudtuk mit csinálunk, annyira zavarban voltunk. El nem tudtuk képzelni mi lesz most, mit mondjunk ennek a vak zseninek, de miután bemutattak neki, minden aggodalmunk elszállt. Csupán öt percet kaptunk, de az fantasztikus volt. Életem egyik legfelemelőbb pillanata volt ez. Egy vagy két évvel történt ez a halála előtt amúgy.
Melyik országban szerettek a legjobban játszani?
Magyarországon! (nevet) És ezt most nem azért mondom, mert veled beszélek. Ez sosem azon múlik, hogy éppen melyik országban játszol. Minden attól függ milyen a helyszín, milyen a közönség, milyen a hangulat, ezt nem lehet országokhoz kötni. Jelen pillanatban tényleg azt várom a legjobban, hogy ismét Magyarországon játszhassak. Voltunk már ott párszor koncertezni is, de mikor fiatal voltam, akkor sokszor jártam nálatok csak úgy, szóval nagyon szeretem azt az országot. Mindenki, akit csak ismerek onnan, nagyon kedves. Ez valószínűleg a kultúrátok része lehet, az emberek nyitottak, barátságosak. Olyan érzésem van a magyarok között, mintha otthon lennék, barátok között. Ez abszolút nem szokványos, másik országban nem érzem ezt, amikor turnén vagyunk.
